…VAGY AZ UNOKÁKNAK SZTORIZNÁL INKÁBB ARRÓL, HOGY HOGYAN MENTETTED MEG MAGAD?

Igazán izgalmas és felszabadító élményben volt részem a minap, de volt ennek egy előzménye is, úgyhogy ezzel kezdem. Tavaly ősszel totál elvesztem az erdőben. Nem voltam pedig messze az úttól, mégsem tudtam kikeveredni a sötétben a fák és bokrok sűrű szövedékéből, mert közben teljesen elbizonytalanodtam abban, hogy valóban tudom-e, merre van az előre. Borzalmas volt. A telefonom ugyan nálam volt, de valamelyik app közben önálló életre kelt és leszívta az akksit 3%-ra. Na ezzel a 3%-kal remegő kézzel pont fel tudtam hívni valakit a közelben, aki isteni csodaként fel is vette egyből, és így a megszakadó vonal előtt épphogy elkiáltott “segíts” hatására a keresésemre indult. Amikor megtalált, úgy éltem meg, hogy megmentett. Azóta is végtelen hálával gondolok rá. Bár életveszély valójában nem fenyegetett, de én komolyan kezdtem már bepánikolni a gondolattól, hogy ott maradhatok egyedül a hideg és sötét rengetegben a számomra teljesen idegen és ismeretlen eredetű hangoktól övezve, ki tudja, meddig. Szinte már láttam, ahogy felfalnak a vaddisznók, és másnap drámai hangon számolnak be a felelőtlen kirándulóról, aki meghalt az erdőben.

Amikor már a hálózsákom biztonságos rejtekében feküdtem magzat pózba gömbölyödve és immár a szégyenérzetemmel (a.k.a. “úristen hogy lehetek ilyen gáz”) küzdöttem, egyszercsak rájöttem, hogy pontosan azt a (gyermeki) kiszolgáltatottságot éltem meg a fák között, amit gyakran tapasztalok az életem több területén, így a vállalkozásomban is.
Hirtelen teljesen világossá vált, hogy miért megy minden olyan nehezen és lassan. Rájöttem, hogy az erdőben átélt félelem és a saját magamban való bizonytalanságom jelen van a mindennapjaimban és a munkámban is. Féltem több megbízást elvállalni, féltem több pénzt kérni a munkámért, féltem hogy hibázok, féltem váltani, féltem hogy elbukok, féltem hogy nem fog menni – és így persze nem meglepő, hogy tényleg nem is ment. Rájöttem, hogy saját magamtól és a bennem dúló érzésektől szenvedek leginkább, és ezáltal önmagamat szabotálom folyamatosan a továbblépésben, miközben addig meg voltam róla győződve, hogy a körülményeim áldozata vagyok.

Ezek után már nem is volt kérdés, hogy gyökeresen változtatnom kell a működésemen, ha meg akarom végre törni ezt az automatikusan ismétlődő mintát. És mivel úgy éreztem, hogy szükségem lenne ehhez valakire, aki közben támogat, segítséget is kértem.

Elkezdtem tehát szokásommá tenni, hogy tudatosan megfigyelem a bennem lévő gondolatokat, amelyek nyomán meghozom a nem igazán, vagy csak mérsékelten célravezető döntéseimet. Ezután még mélyebbre megyek, és megnézem azt is, hogy ezek a gondolatok honnan fakadnak, milyen érzelmekből és tudatos vagy tudattalan hitrendszerekből, elképzelésekből táplálkoznak.

Az a helyzet, hogy ez a folyamat minden, csak nem könnyű. Én legalábbis mindenféle szép képet dédelgettem magamban arról, hogy milyen kedves és okos és ügyes vagyok, csak a körülmények, a család, az exem, a politikai helyzet, a társadalmi zűrök, a véletlenek és a másoknál sokkal gyakoribb szerencsés egybeesések miatt saaaaajnos hiába teszek meg minden tőlem telhetőt, ennél többre nem telik. Elvégre a nap is még mindig csak 24 óra, hát nem?! Mindeközben pedig rendre arról ábrándoztam, hogy hátha megnyerem az ötöslottót, vagy találkozom egy királyfival, vagy felfedez végre valaki aki meglátja bennem az X faktort, ami tutira ott van bennem.

Nos, kiderült, hogy ezeknek egy jó része csak mese, amit én adagolok magamnak, hogy ne kelljen felnőttként viselkednem és felelősséget vállalnom önmagamért. Mondom, úgy, hogy már férjem és vállalkozásom is volt, és meg voltam róla győződve, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy a dolgok jól alakuljanak.

Amikor elkezdtem szembesülni azzal, hogy hogyan teremtem meg az életemben azt amit a sokszor szappanoperákba illő és nehezen átlátható ok-okozati összefüggések eredményeként, ráláttam arra is, hogy például hogyan szabotálom a saját sikeremet is. Mert még a sikertől is féltem. 🙂

Tehát elkezdtem foglalkozni a félelmeimmel. Persze eleinte arra vágytam, hogy ne féljek, de ezzel ugyanúgy rabja maradtam a félelmeimnek, csak ellentétes előjellel. Egy ponton rájöttem, hogy tulajdonképpen nem lehet cél a félelem nélküli élet. Miért mondom ezt? Mert a félelem szerves része az életnek, biológiailag úgy vagyunk összerakva, hogy a félelem segíti a túlélésünket. Igen-igen, gondolj csak a kardfogú tigrisre. Ez a védelmi mechanizmus máig ott dolgozik bennünk, csakhogy idő közben gyökeresen átalakult az életmódunk, és ma már többnyire nem rövid ideig tartó veszélyhelyzetekben kell életben maradnunk valahogy, hanem alattomos módon jelen lévő, folyamatos stresszhatásokkal küzdünk, amelyekhez annyira hozzászoktunk, hogy észre sem vesszük őket – ugyanakkor elszenvedjük a hatásukat. És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, ugyanis az egónk szintén a félelmeinkből épít bunkert számunkra, hogy a korábbi egyéni, generációs és kollektív szinteken megszerzett vérző vagy éppcsak behegedt sebeinket ne követhessék újabbak. Közben azonban a bunkerünk biztonságosnak hitt rejtekében megfosztjuk magunkat a szabadságtól is, és egy szép napon rádöbbenhetünk, hogy túl nagy árat fizetünk – miközben a biztonságunk csak illúzió volt, hiszen odakint zajlik tovább az élet ugyanúgy, és mázli, ha nem akar kilakoltatni senki, és beadnak a résen némi ételt és italt. Hogy van ez akkor mégis, ha azt állítom, lehetetlen félelem nélkül létezni?

Táttáráráááá! Rájöttem, hogy kizárólag akkor fogok tudni ténylegesen és igazából megszabadulni a félelmeim bénító hatásától, ha szembe merek nézni velük, és megtanulom kezelni őket. Azóta ezt gyakorlom, és ebben tudok neked is segíteni, ha úgy érzed, erre van szükséged.

Ma már nem csak tudom, hanem tapasztalom is, hogy nem kell félnem a féléstől, mert a félelem is csak egy érzés vagy érzelem. Pont olyan, mint a többi, akár jóval kellemesebb társai. A félelmek jó részét meg lehet szelidíteni az ezeket kiváltó tudatos és tudattalan gyökérokok felderítésével és eliminálásával, a bátorság erősítésével párhuzamosan – és egy olyan szint alá lehet vinni a félés érzésének tapasztalását, ahol már nem akadályoznak annak a bizonyos komfortzónának a tágításában, önmagam felvállalásában, és végsősoron a kiteljesedésben.

A minap például a Dobogókő körüli erdőben túráztunk. Számomra ez volt az első alkalom, hogy havas erdőben mentem, és egy idő után olyan helyen kellett már haladnunk a jelzéseket követve, ahol senki más nem járt előttünk aznap. Akkor döbbentem rá, hogy a hó miatt egyáltalán nem látszik az ösvény, amikor megritkultak a jelzések is a fatörzseken, és úgy tűnt, hogy nem ott vagyunk, ahol a térkép alapján hittük, hogy vagyunk. A társam nálam jóval tapasztaltabb túrázó volt, de kiderült, hogy ő térkép nélkül szokott átvágni toronyiránt árkon-bokron keresztül, és ő is bizonytalan volt abban, hol is járunk pontosan, mert a térképen nem egészen azt láttuk, amit magunk körül. De azért csak mentünk, “jó lesz ez, majd arra letérünk” alapon. Bennem pedig egyre nőtt a feszültség, mert tudtam, hogy nem vagyok elég edzett, én max. végigbukdácsolnék a hólepte aljnövényzeten, meg különben is, én nem érek rá eltévedni, mert tél van, baromi hideg van és nincs nálunk semmi extra, hamar sötétedik, és délután 5-re az óvoda ajtajában kell már állnom a gyerekemért. És mondanom sem kell, a telefonom simán kikapcsolt – gondolom nem bírta az akksi a hideget. Elkezdtem félni. Éreztem, ahogy kúszik fel a félelem a torkomon, kezd fojtogatni, és könny szökik a szemembe. Megéreztem ugyanazt a pánikot és kiszolgátatottságot, ami tavaly ősszel a sötét erdőben a hatalmába kerített. És ekkor ahelyett, hogy átadtam volna magam ezeknek az érzéseknek és elsírtam volna magam, megszólalt bennem egy hang: hé, hogy is van ez? Mi ez, mi történik itt? Mi ez a félelem? Nem muszáj félned, dönthetsz arról, hogy mi történjen!

Olyasmit tettem, amit korábban sosem mertem volna. Visszakapcsolódtam a belső erőmhöz. Bíztam magamban. Megmondtam a nálam ezerszer tapasztaltabb túrázó társamnak, hogy nem szeretnék arra menni tovább, mert ezért és ezért szerintem ez így nem lesz jó, és kértem, hogy menjünk vissza egy olyan csomóponthoz, ahol több elágazás volt. Így történt. És amikor visszaértünk az elágazáshoz, ismét mintha csak az isteni gondviselés avatkozott volna közbe, észrevettünk lábnyomokat a hóban ott, ahol odafelé menet semmit nem láttunk. Arra indultunk tovább — és végül egyébként egy olyan forrásnál lyukadtunk ki, amit én hetekkel azelőtt egy fotón láttam valahol a neten, és fogalmam sem volt, hogy hol van pontosan, csak nagyon el akartam menni oda egyszer, valamikor. 😃 Hát ez már egészen elképesztő #medzsik kategória volt. Onnan már egy könnyed séta volt elérni a legközelebbi buszmegállót.

Így történt, hogy ezúttal önmagamat mentettem meg. Képessé váltam rá, és ezúttal magamnak vagyok hálás a belső munkáért, amit azért végeztem, hogy ez megtörténhessen.

Az embereknek valójában nincs szükségük arra, hogy megszabadítsák vagy megmentsék őket (kivéve, ha mégis, de ez most nem az a téma). Valójában arra van szükségünk, hogy felismerjük a mindannyiunkban ott rejtőző saját “gyógyító” erőnket és megtanuljuk, hogyan tudunk ehhez kapcsolódni, és hogyan tudjuk ezt használni is a legkülönbözőbb helyzetekben. Ehhez azonban elengedhetetlen a tiszta tudati állapotra való törekvés, hogy a lehető legpontosabban és legtisztábban lássuk, hogy mi az, ami van. Anélkül, hogy a vélemények és az egós akarások rétegei elfednék a lényeget, és anélkül, hogy a folyamatosan zakatoló gondolatainkkal őrületbe kergetnénk önmagunkat. Nézd meg, hogy téged milyen gondolatok és érzések irányítanak, hogyan alakítod az életedet tudatosan vagy tudattalan mintázatokat követve, a generációs vagy a kollektív hitrendszerek útvesztőiben bolyongva, újabb és újabb megoldások után kutatva — miközben a megoldás tulajdonképpen benned van, és ha rátalálsz, leomlanak a labirintus falai is. Ekkor egy csodálatos, életteli és békés erdőben találhatod magad.

Én nem egy jó módszert kínálok neked, amivel megoldást ajánlok erre vagy arra a problémádra. Én abban tudlak segíteni a jelenlétemmel és a figyelmemmel, hogy a korlátozó belső hiedelmeid felszámolásával magabiztosan nézhess farkasszemet akár a legnagyobb félelmeiddel is, mint például az imposztor szindróma. Csak így győzheted le őket. Csak így válhatsz valóban elégedetté és boldoggá a magánéletedben, és sikeressé a vállalkozásodban is.

❤
Kunigunda

A fotó saját 🙂
Egy ingyenes Fókusz konzultációhoz itt tudsz időpontot foglalni