Elveszve az erdőben, megtalálva önmagam
Megmentésre vártál? Lehet, hogy épp te vagy az, akitől megmenekülhetsz.
A híradóban szerepelnél azzal, hogy „holtan találták az erdőben”…
…vagy az unokáknak mesélnél inkább arról, hogyan mentetted meg magad?
Tavaly ősszel elvesztem az erdőben. Szó szerint.
Nem volt messze az út, mégis teljesen elbizonytalanodtam. Az ismerős ösvény hirtelen ijesztő labirintussá vált. A telefonom akksija három százalékon – épp elég volt egy remegő kézzel tárcsázott hívásra és egy „segíts” szóra. Valaki elindult, és megtalált.
Nem haltam meg. De ott, a sötétben, valami mégis meghalt bennem: a tévképzet, hogy erős vagyok, csak mert működöm. Helyette felsejlett az a belső gyerek, aki kiszolgáltatottan retteg, ha elveszik a térkép, és nincs senki, aki biztosat mondana az „előre” irányáról.
Ez az élmény nem ért véget ott. Felismertem, hogy pontosan ugyanezt élem újra meg újra más formákban: a vállalkozásomban, a pénzügyeimben, a kapcsolataimban. A kontroll látszatát őrizgettem, miközben mélyen belül folyamatosan féltem.
Féltem elvállalni többet. Féltem hibázni. Féltem, hogy nem vagyok elég.
De a legjobban attól féltem, hogy ha egyszer igazán kilépek, akkor kiderül, ki vagyok – és az talán nem lesz elég jó.
És ha ez ismerős… nem vagy egyedül.
Elkezdtem hát visszafejteni a saját mintáimat. Szembenézni azokkal a hiedelmekkel, amik eddig láthatatlanul irányítottak. Hogy nem lehet több. Hogy nem jár. Hogy másoknak igen, nekem nem.
Nem volt szép. Nem volt könnyű.
De megtanultam: a félelem nem az ellenség.
A félelem érzés. És mint minden érzés: megélhető, megfigyelhető, megtanulható.
A minap ismét az erdőben túráztam. Havas fák között, bizonytalan ösvényeken, egy tapasztalt társ mellett, aki épp nem tudott segíteni eligazodni. Jött a pánik. A régi félelem. De ezúttal nem hagytam, hogy elragadjon.
Megszólalt bennem valami más:
„Nem muszáj félned. Dönthetsz.”
És döntöttem.
Vállaltam, hogy nem megyek tovább arra, amerre nem érzek biztonságot.
Visszafordultunk. Megláttuk a jelet. Megtaláltuk az utat.
Pont azt a forrást, amit egyszer egy netes képen kívántam meg. Véletlen? Talán. De talán nem.
A lényeg nem az útvonal. A lényeg, hogy ezúttal magamat mentettem meg.
És ez minden.
Ez az, amit tanulni érdemes.
Hogyan kapcsolódj újra önmagadhoz. Hogyan mondj nemet, amikor minden azt súgja, hogy inkább hallgass. Hogyan válj saját magad gyógyítójává, vezetőjévé, támaszává.
A félelmeid nem fognak eltűnni. De többé nem kell irányítaniuk téged.
Ha úgy érzed, te is hasonló úton jársz – elakadtál, bizonytalan vagy, félsz, de tudod, hogy nem maradhatsz ott, ahol vagy – tudok segíteni. Nem a módszeremmel, hanem a jelenlétemmel. A kérdéseimmel. A figyelmemmel.
Ez nem varázslat. Hanem belső munka.
És ha készen állsz, együtt elindulhatunk.
✨
Kunigunda
A fotó saját 🌲
👉 Kérj időpontot konzultációra: hello@kunido.hu
