Úgy, hogy mered megmutatni magadat úgy, ahogy vagy. Kendőzetlenül, őszintén, páncél nélkül, akár az érzékeny pontjaidat is – miközben mégis erősnek tudod érezni magad. Óriási bátorság kell ahhoz, hogy őszintén tudjunk élni, és csak bátorsággal lehet őszintén élni. És mindennap minden pillanatban döntést hozhatunk arról, hogy bátrak legyünk. A tét nem kevesebb, mint a szabadságunk. 
Mi kell ahhoz, hogy felbátorodjunk, egyre bátrabbá váljunk, és folyamatosan bátorkodjunk úgy élni, ahogy a szívünk diktálja – jó példát mutatva ezzel másoknak is, hogy ők is merjenek egyre bátrabbá válni?
A bátorsághoz bizalom szükséges. Többnyire egy hosszabb / intezívebb tisztulási folyamat, hogy megszabadulunk a tudatos és tudattalan szinteken méééélyen elraktározott, és betokosodott fájdalmaktól, félelmektől, fel nem dolgozott traumáktól, bűntudatoktól és szégyenérezetektől, nem-vagyok-elég-jó gondolatoktól.
De most megosztok veletek egy saját sztorit, amikor nekem egy apró szikra is elég volt, ami mindvégig ott volt bennem. Amikor belobbant, beindult a transzformáció, a változás. 
A legelső munkahelyemen, egy nagyobb cégnél – a gimis éveim végén ill. azt követően – diákmunkásból avanzsáltam mindenessé. Ezt nagy megtiszteltetésnek éreztem, kb. 1 kerek hónapig. Irodai munkákat végeztem és besegítettem az ügyfélszolgálatosoknak is, amikor a megrendeléseket kellett összeszedni és bedobozolni. Olyankor egy pincehelyiségben dolgoztam. Hálát adtam érte, hogy volt egy felülvilágító kupola a plafonon, szóval nem csak a hidegfehér lámpák adták a fényt, hanem az éltető Nap is be-bekacsintott hozzám.
Mondjuk azt sokszor nem tudtam eldönteni, hogy a napfény mennyiben jelent valódi segítséget, mert a hálám mellett a napfény gyakran arra is felhívta a figyelmemet, hogy mennyire szenvedek attól, hogy a föld alatt poshadok egyedül egy fűtetlen tároló helyiségben, míg a felszínen zajlik az élet. Legalábbis így éltem meg. Az sem sokat lendített a hangulatomon, amikor kaptam egy elektromos melegítőt.
Pedig tudtam, hogy lehetne sokkal-sokkal rosszabb is a helyzetem.
Hé, nekem legalább van munkám! Nem is akármilyen! És rámbízták ezt a feladatot! Ez is bizalom és felelősség! És eleve a nagybátyámnak köszönhetően dolgozhatok most itt, nem hozhatok rá szégyent! Amúgysem értek semmihez, mi mást csinálnék, hát mit képzelek magamról, hogy itt nyűglődöm?!
Volt tehát egy ellentmondás aközött, amit tudtam (hálásnak kellene lennem), és amit éreztem (mindennap egyre jobban szenvedtem és egyre jobban utáltam az egészet), ebből fakadóan pedig még bűntudatom is lett.
És akármennyire próbáltam a hálára koncentrálni, csak a bűntudatom és az utálatom erősödött. A feladataim sem voltak éppen testhezállóak számomra, mert képtelen voltam ilyen rossz érzések mellett koncentrálni, ezért hiába csomagoltam be egy számla alapján az összes cikket egy dobozba, rendszeresen ki kellett bontanom a csomagokat, mert nem voltam benne biztos, hogy valóban mindent beletettem-e, amit kellett.
Sokszor be is igazolódott a balsejtelmem, hogy nem. Szóval mééééééég tovább kellett ott maradnom a halál-veremben, mint szükséges lett volna, ettől még jobban szenvedtem, és ráadásul totál inkompetensnek is éreztem már magam, aki még egy ilyen egyszerű feladatot sem tud rendesen elvégezni.
Amikor a napi száműzetésem a pincében véget ért, felmentem, és a könyvelésnek segítettem. Többnyire a tritymillió levelet és számlát hajtogattam, borítékoltam, majd a borítékokat megcímeztem. Legtöbbször több számla is ment ugyanannak a cégnek, úgyhogy az egy picit segített, amikor a “hatékonyítás” miatt ezeket igyekeztem összegyűjteni és egyetlen borítékba beszuszakolni.
Így már egy icipicit kevésbé éreztem totálisan értelmetlen pocsékolásnak mindazt, amit csinálunk. Amitől persze a már amúgyis vaskos bűntudatom és szégyenérzetem csak tovább kulminálódott – ráadásul szöget ütött a fejembe az is, hogy valami komoly baj lehet velem. Hiszen körülöttem mindenki láthatóan jól volt, csevegtek, tették a dolgukat, kávéztak, ettek a szintén ablaktalan konyhában, dolgoztak tovább, majd mentek haza, aztán másnap folytatták tovább és tovább. Bezzeg a lángolva égő Bailey’s-es koktélt meg alig mertem meginni a karácsonyi céges bulin. (B52 a koktél neve, ha te kísérleteznél vele – most kigugliztam.) Az irodaház amúgy szép volt, a jobb pillanataimban még élveztem is, hogy ilyen “flancos” gyönyörű helyen vagyok, ahol ingben-blúzban dolgoznak a kollégák, akik nyilvánvalóan nagyon profik voltak a maguk ügyében.
***
A családomban minderről egyáltalán nem (sem) mertem beszélni, mert ugye ahogy fentebb említettem, a nagybátyám “juttatott be” ehhez a céghez, mindenki nagyon büszke volt rá és ránk, hogy ott dolgozunk, én is szerettem a nagybátyámat, és végre nem kellett hallgatnom anyukámtól, hogy ő az én időmben minden nyarat végigdolgozta a Balatonon, szóval ideje volt már, hogy végre én is csináljak valamit. Ja mert előtte én nem diákmunkáztam mást, hiába presszionáltak (és ettől is szarul éreztem magam, teljesen kontraproduktív volt az egész). Sokszor a családomban éppúgy kakukktojásnak éreztem magam, mint a munkahelyemen – abból is egy megzápult kakukktojásnak. 
Az egész cégben és a feladataimban a vezérigazgatót szerettem leginkább (azon kívül, amikor a nagybátyámmal együtt mentünk dolgozni vagy haza, és beszélgettünk az autóban). Az a pasi egy finom és intelligens, ad absurdum kedves úriember volt. Meg is kérdeztem tőle, amikor már éreztem, hogy a végét járom, hogy:
– Ön mit javasol, mit és hol tanuljak, hogy itt dolgozhassak, később valami más pozícióban is? Mondjuk a marketingen?
Legnagyobb bánatomra ez a finom és intelligens, kedves úriember, aki – így utólag – valamiféle iránymutató atyai minőséget is jelentett számomra, csak hümmügöt. Nem igazán kapott rá a témára, és nem mondott semmi konkrétumot. Ebből pedig én akkor azt szűrtem le, hogy a rajongásom elég egyoldalú, én nem vagyok annyira fontos számára, és valószínűleg ő nem látja bennem az X faktort.
Tehát már csalódott és bánatos is lettem. 
Valószínűleg ez lehetett az utolsó csepp, hogy legyűrjem az összes félelmemet azzal kapcsolatban, hogy “mit fognak szólni a családomban, ha felmondok”. Felmondtam.
Ez számomra egy sorsfordító lépés volt, és hatalmas bátorságra volt szükségem ahhoz, hogy önmagamat válasszam a rám osztott szerepekkel történő színjátszás helyett.
Persze fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek magammal, ezért is óriási bátorság, vagy mondhatni vakmerőség is volt, hogy különösebb tervek és elképzelések nélkül egyszerűen felmondtam, csak mert nem éreztem jól magam egy ilyen csodás helyen.
Mi lesz ezután? Ha ehhez is béna voltam, akkor mivel próbálkozzak? Mi van, ha TÉNYLEG rosszabb lesz, és utólag jövök rá, hogy ezt a munkát mennyire meg kellett volna becsülnöm? Hogy nézzek a családom szemébe? Most akkor tényleg szégyent hozok a nagybátyámra? 
Valahol mélyen belül ott pislákolt bennem egy meggyőződés, hogy nem itt van a helyem. Azt nem tudtam, hogy hol a helyem, csak azt, hogy nem itt. Ennyi elég volt. Ez az aprócska szikra keresztülvilágított pár percre az összes félelmen, szégyenen és bűntudaton, és képes voltam felállni és eljönni “lesz ami lesz” – alapon. Amikor úgy éreztem, hogy nincs mit veszítenem, szabad voltam. 
///
Ma már csak mosolygok ezen az egészen… és őszintén hálás vagyok (magamnak és minden résztvevőnek ebben a történetben), mert tudom, hogy ez a tapasztalás is egy fontos eleme volt annak a kirakósnak, amiből végül kifejlődhetett az az életteli élet, amit most élek, ami itt él bennem, és ami engem él. 
Nem ezt akartam írni egyébként eredendően ma a bátorságról, de most ezt a saját sztorit kellett valamiért elmesélnem nektek, úgy tűnik. Fontos és sokrétű a téma, ahogy a félelmeket, aggodalmakat és kételyeket legyűrve felbátorodhatunk – és bátoríthatjuk egymást is (pl. irigység helyett), úgyhogy majd még folytatom.
Kunigunda / Kunido Vibe
Jövőteremtő és (anti-)personal branding konzulens
Ha jönnél hozzám online vagy offline konzultációra, mert például most hasonló helyzetben vagy és támogatásra lenne szükséged, dobj egy üzit vagy foglalj magadnak időpontot egy ingyenes Fókusz konzultációra
