Van az úgy, hogy szar kedved van, ha nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy szeretted volna. Vagy szar napod. Kivel ne fordult volna elő ilyesmi? – Ez nem az én napom – mondod ilyenkor csüggedten.
Ilyenkor gyakran a túlélésre játszol. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre. (Lehet, hogy észre sem veszed, mégis így élsz.) Aztán van hogy történnek extrém rossz dolgok. Na akkor hirtelen észbe kapsz, gyorsan bűntudatod lesz, amiért eddig annyira szenvedtél “a semmitől”, és folytatod tovább a túlélő üzemmódot. Az is lehet, hogy valaki más tragédiája nyomán gondolod azt, hogy “végülis sokkal rosszabb is lehetne”, és máris jobb színben tűnnek fel a saját életedben lévő szarságok.
A probléma az, hogy ha a szart utálod, undorodsz tőle, és csak le akarod tudni mint szükséges rosszat, bizony fel kell készülnöd egy maratoni menetre, mert ezzel az elképzeléssel egyhamar tutira nem fogod megtalálni az életedben azt a kiegyensúlyozottságot, azt a derűs belső békét, amiről manapság már kvázi bárhol olvashatsz, és amire valószínűleg te is vágysz, kimondva – kimondatlanul. Nem is kell ehhez vallásosnak vagy a spiritualitásra különösebben nyitottnak lenned, ez a vágy valamilyen formában minden emberben benne van. Mindannyian a boldogságra törekvő, és a szenvedést elkerülni vágyó lények vagyunk.
Viszont elképesztően fontos a saját örömünk és felszabadultságunk szempontjából, hogy hogyan viszonyulunk a szarhoz, illetve amikor szar dolgok történnek velünk vagy körülöttünk.
A szar(ságok) ugyanis elkerülhetetlen(ek), az élet részét képezi(k). Azt mondják, aki megvilágosodásközeli tudatállapotban van, még annak is vannak kellemetlen tapasztalásai, az is lehet dühös, szomorú stb. – csak náluk ezek az érzelmek aztán akadálytalanul tovább is mehetnek, nem úgy, mint nálunk, amikor még órákkal vagy napokkal később is az anyóst/főnököt/szomszédot/X-et szapuljuk, amiért már megint …. Y (szabadon behelyettesíthető).
Azt az elképzelést nyugodtan el is engedhetjük, hogy a boldogság az, amikor végre már nem történnek rossz dolgok. Szerintem a boldogság az, amikor tudom kezelni a “rossz” dolgokat is, anélkül, hogy különösebben szenvednék a hatásuktól. 
Most így a sokadik és végeláthatatlan kovidhullámzásban rengetegen szenvednek még mindig. És fognak is. Ha nem a kovidtól, és annak közvetett vagy közvetlen hatásaitól, akkor meg mástól. Elképesztő mértékű szenvedést gyártottunk le magunknak generációról generációra. Olyan emberek leszármazottai vagyunk, akik össze-vissza gyilkolászták egymást a történelem folyamán, az idők kezdete óta. Amikor épp nem az emberek ölték egymást, akkor a járványok dúlnak.
Elég nagy mázlink van, hogy manapság viszonylagos nyugalomban és kényelemben élhetünk (már aki), de mégsem ülhetünk a babérjainkon, mert a klímakatasztrófa vészharangjait már kongatják egy ideje. Max. nem akarunk foglalkozni vele, vagy azért, mert a saját kényelmünk fontosabb, vagy azért, mert ez is olyan mérvű szorongást eredményezhet, ami miatt egy megküzdési stratégiává válik a környezetvédelemmel való foglalkozás negligálása is. (Tisztelet azon számos kivételeknek, akik az arany középúton igyekeznek lavírozni, törekedve a zöld megoldásokra.)
Csak aztán véletlenül belecsúszunk a kis magyar valóságba, mert új szabályozások miatt ellehetetlenítik a munkád (legalábbis az addigi formájában), kiderül hogy a gyerekednek muszáj lenne szeptembertől suliba mennie pedig szerinted még maradnia kéne oviban egy évet, beszól valaki a karácsonyi asztalnál, vagy egy óvatlan mozdulattal nekikezdünk a kommentszekciók olvasgatásának, aztán mégiscsak összejön a napi gyomorgörcs és sírnivágyás. 
De nézhetünk még konkrétabb példákat is a szenvedés lehetőségére, te is vedd csak sorra, hogy az életedben hány olyan helyzet van, amikor szarul érezted magad, amikor a gödör alján kuksoltál (de onnan is kivettek, aztán kerék alá tettek…).
Én pl. év végére kicsit elfáradtam, fizikailag is beteg lettem, de a dec. 24. előtti napokban már pihiző üzemmódra kapcsoltam. Az előző hosszabb posztomban ugye boldogan meséltem, hogy sikerült megengednem magamnak azt is, hogy majd január első hetében is pihizzek még, mert meeeeeennnnyire nagy szükségem van most rá. Gondoltam addig prímán elleszünk a kislányommal, elmegyünk egy szuper szilveszteri buliba is, minden csudajó lesz, aztán az első héten (ami apás hét lett volna) szépen újrahangolom ill. felhangolom magam, feltöltődöm, eszem-iszom rendesen, meggyógyulok rendesen, jógázom, meditálok, olvasgatok, rajzolgatok stb.
A minap a kislányom balesetezett a párommal, míg én elmentem edzeni. Ja merthogy én decemberben is simán elkezdek új dolgokat csinálni, nem szórakozom a januári fogadalmakkal. 6 év után először most meg tudtam engedni magamnak, hogy elmenjek egy rendes edzőterembe. 
Erre bammmmmmmmmm. Amikor hazaértem, a gyerekem bömbölve ült a kanapén a párommal, a bokáján lévő bibit fájlalva. Na, némi vigasztalás, óvatos bibikenegetés és bokaborogatás után viszont már látszott a duzzanat és a lilulás is, úgyhogy bementünk az ügyeletre, és egy órán belül fekvőgipsszel távoztunk.
Két hét fekvőgipsz, két hét járógipsz. Az örökmozgó gyerek nyilván szenved, és én is. Oda az összes terv. Nem megyünk handpan koncertre. Nem megyünk kirándulni, friss levegőt szívni. Nem megyünk jégkorizni. Nem megyünk szilveszteri buliba. Nem lesz apás hét, mert a fekvőgipszes gyerek most végképp nem egyemberes művelet, mi ketten vagyunk, szóval megbeszéltük, hogy nálunk marad. Nem lesz pihi hetekig. Nem lesz csend. Nem lesz nyugi.
Na, még a karácsonyfa is lekornyadt.
Brühühü, brühühü.
Gondolhatnám, hogy mekkora szívás az egész… és az is érthető lenne. De másképp is gondolhatom! Bizonyos szempontból szívás, más szempontból lehetőség. 
____
Ha jönni akar, és te kiengedheted, és kellemesen kicsusszan az ánuszodon, akkor öröm & boldogság van. Amióta lelkileg elkezdtem rendbetenni magam, nekem azóta lett napi rendszerességű, könnyedén és puhán csusszanó kakim. Ezt azért tudom ilyen nagyon határozottan, mert korábban rengeteget szenvedtem kaki-ügyben, gyerekkoromtól kezdve.
Ha jönni akar, viszont te különböző okok miatt benn akarod tartani, az minimum kellemetlen – és minél erősebb az inger, és te minél tovább vagy erősebben benn tartani a kaksit, annál fájdalmasabbá, és annál neccesebbé válik a helyzet. Lehet, hogy azt hiszed, te ilyet nem csinálsz (túl gyakran), de nyugodtan vizsgáld meg, hogy hányból hányszor tologatod el a kakilásod idejét az első inger/gondolat felmerülése után. Csak még ezt a munkát befejezem! Majd este! Majd reggel! Majd otthon! Majd a szünetben! Hát ezt csináljuk magunkkal és a legalapvetőbb szükségleteinkkel. Vagy az is lehet, hogy tudod, hogy kemény lesz és fájni fog, mert csak x naponta kakilsz. Az is borzalmas kínlódás tud lenni, mintha csak üvegszilánkokal szúrnák-szabdalnák a végbeledet belülről, ugye?
Ha pedig nem akar jönni, pedig jönnie kéne már, na az is gond. Az a székrekedés. Testi és lelki okai is lehetnek ennek is, mint mindennek. Mindig érdemes mindkét oldalról megvizsgálni ezeket a fizikai jelenségeket, mert lehet, hogy egyszerűen csak több vizet kellene innod, több rostosat kellene fogyasztanod, de az is lehet, hogy olyan mértékű szorongásaid vannak, amelyek így is megnyilvánulnak. A szar elengedésének képessége és az életed minden területén megjelenő ragaszkodás, illetve az elengedés képessége között egész komoly összefüggések lehetnek. A nagy kakimisztériumban nagyon beszédesek tudnak lenni a tünetek. 
Na és mi történik, miután végzel a nagydolgoddal?
Ha használsz otthon légfrissítőt kakkantás után, akkor lehet, hogy te még a saját szarodat sem vagy képes elviselni. Elég sokan csinálják ezt. Én is használtam ezt-azt korábban, hogy elnyomjam az igazság szagát, aztán arra jutottam, hogy elég nagy hülyeség a szarnak gyöngyvirág illatot adni, úgyhogy abbahagytam. (Ráadásul minden ilyen műanyag aromával illatozó vacak környezetszennyező.)
Ha a munkahelyeden használsz légfrissítőt a slózin, akkor mondhatod, hogy puszta udvariasság az egész, hogy az utánad jövő se ájuljon bele a vécécsészébe egyből ahogy belép, de igazából a helyzet semmivel sem jobb, mint az előbbi esetnél. Ezt úgy is csekkolhatod, egyébként, hogy megnézed, milyen gondolataid-érzelmeid jönnek fel, ha olyan helyen kakilsz (munkahely, étterem, vendégség), ahol nincs lehetőség elnyomni a szarszagot. Úristen, de ciki………….? Kétségbeesés, leizzadás, pánikolás, imádkozás?
És te, te mit gondolsz, ha másvalaki szarszagát megérzed, amikor bemész a mellékhelyiségbe? Amikor szíved szerelmének a szarját szagolod? Megreccsen-e a rózsaszín szemüveg?
Hát igen, ez tény. 
De a szar büdös. A szar az szar. A szar büdös, amikor keletkezik. Nem szoktuk szeretni, tudjuk, hogy az a végtermék, amivel már nincs dolgunk. Az jön ki, amire a testünknek már nincs szüksége, ami számunkra már csak a maradék, a selejt. Számunkra.
Merthogy szar nélkül a világunkban semmi sem létezne. A szar az élet körforgásának része, a születés velejárója. Minden lény ürít, ami növekszik, fejlődik, gyarapodik, változik. 
A trágya fantasztikus táptalajt biztosít a növényeknek, amelyek minket is táplálnak. Meg a gombáknak. Meg a legyeknek és egyebeknek. 
Naná! Érdemes tehát megbarátkozni vele, de legalábbis elfogadni úgy, ahogy van. Olyannak, amilyen. Ha nem tetszik, lehet praktikákat bevetni, hogy a széklet gyakorisága és minősége változni tudjon. Én pl. minél tisztábban étkezem, annál kevésbé érzem undorítónak a szaromat. (Az anyatejes, aranysárga babakaki meg egészen különleges tud lenni, még akkor is, ha tarkóig ér. Úgy különösen.)
És mi a helyzet, amikor nem a fizikai szarról beszélünk, hanem az életben történő szarságokról?Tudatosíthatjuk, hogy a szar sem nem jó, sem nem rossz. Csak szar. Az, ami. Nem szükségszerű minősíteni, mint ahogy más dolgokat, eseményeket, érzelmeket, állapotokat, helyzeteket, tapasztalásokat sem muszáj pozitívan vagy negatívan minősíteni – habár ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy ezt tesszük. Ez az alapértelmezett működésünk. De nem kell biorobot módjára az alapértelmezett működéssel élnünk.
Képzeld csak el, hogy te vagy a kakiló tamagotchi, és egyben ennek a fejlesztője is. Van hozzá tudásod és képességed, hatalmad, hogy új lehetőségeket írj bele magadnak a játékba! 
Nem azt mondom, hogy szenvedned kell, mert a szarra szükség van ahhoz, hogy fejlődjünk, növekedjünk, tapasztaljunk stb.
Én azt mondom, lehet szarakodni szenvedés nélkül is. Lehet derűsen is szarul lenni. 
A kedvenc emojim: 
És lehet derűsen békésnek is lenni, és szarni amikor kell, és fogadni mindent, ami jön, és engedni mindent, ami megy. Ha csak néha sikerül megtapasztalnod ezt az állapotot, az már erőt adhat és motivációt a folytatásra és a kisérletezésre, hogy még többször és egyre hosszabb időkre tapasztalhasd.
Képessé válhat bármelyikünk arra, hogy a foscunami közepén is találjunk egy kis béke szigetét, mert ez a kis sziget mi magunk lehetünk önmagunknak. Keresni sem kell, csak egy nagynyomású vízágyúval lemosni, hogy észrevehető és felfedezhető legyen. És akkor lehet tudatosítani, hogy egyáltalán mi is történik tulajdonképpen, a szenvedésen túl.
Ahogy egy másik kedvenc szimbólumom is mutatja: 
képessé váltam felelősséget is vállalni azért, hogy ezek bennem vannak. Így már tudatosan eldönthetem, hogy mit kezdek velük. Van választási lehetőségem.
Észrevettem pl. azt is, hogy a fekvőgipszben is a 3. nap lehet a legnehezebb, mint a diétában. Tegnap különösen elviselhetetlenek voltunk, szerintem önmagunk és egymás számára is. Naná. A gyerek kikészült, mert örökmozgó létére 3 napja mindenért szólnia kell, mindent kérnie kell, egyhelyben dekkol, nem csinálhatja azt amit akar, és tök igazságtalan, hogy a viszkető lábát sem tudja megvakarni a gipsz alatt.
De észrevettem, hogy én is nagyon hasonlóan voltam kikészülve. Nem csinálhatom azt, amit akarok. Ugrott az összes tervem január 3-áig, és az azutáni hetekre is. Plusz szarul voltam fizikailag is, ugye. Nagyon nyomorultul éreztem magam.
Viszont azt is képes voltam megengedni, hogy szarul legyek, és így elkezdett átalakulni az egész megélés.
Miután ezeket tudatosítottam, gondolhatnád, hogy egy ragyogó fénycsóva szelte át a szobát és egy fantasztikusan fénylő aurát rittyentett körém, de nem így történt.
Órákig feküdtem az ágyban (mert ugye szerencsére pont ketten vagyunk itthon a párommal, úgyhogy megtehettem) a sötétben gubbasztva, a takaró alatt is vacogva. Magzatpózban egyik oldalamról a másikra fordultam, mert a derekamnak még ez volt a legkevésbé fájdalmas. 
Ám miközben egy részemmel továbbra is sirattam az elveszített lehetőségeket, a szar állapotok szabad megélésének megengedése révén egyre nagyobb ereje lett egy másik részemnek is, amely viszont pontosan tudta, hogy minden ilyen szitunak megvan a maga ajándéka is, mégha az éppen nem is látható, érezhető, vagy értelmezhető még. 
Már a 0. napon is meglehetősen optimista voltam, egyébként, dehát a 3. nap más, mint minden másik nap. Ez volt a mélypont, és egyben a fordulópont is.
Ígyhát elkezdtem azzal foglalkozni, hogy bár ezt meg ezt meg ezt meg ezt nem tudjuk most úgy csinálni, ahogy szoktuk, vagy ahogy szerettük volna (vagyis ahogy szerettem volna _én_ az egómmal, haha), HELYETTE viszont mi mindent fogunk tudni csinálni, kipróbálni és gyakorolni, tanulni annak köszönhetően, hogy most abban a helyzetben vagyunk, amiben. Például játszhatunk, beszélgethetünk, odafigyelősebben kapcsolódhatunk. Gyakorolhatjuk a türelmet, a kérést, a hálát, az adást, az elfogadást. Megfigyelhetjük a bennünk lévő feszültségeket amik a másiknak köszönhetően feljönnek – hogy aztán fel is oldhassuk ezeket. Eleve maga a baleset is nagy tanítás a felelősségvállalásról és az előrelátásról.
Mostmár csak röhögök azon, hogy milyen szépen elképzeltem, hogy majd az lesz, amit én akarok. Persze lehet, hogy megvalósul, amit szeretnék és amit elképzelek, csak nem pont úgy, ahogy én kitaláltam, hanem másképp. Többnyire amúgy meg is szokott történni minden a maga idejében, a legjobb úton-módon, ami pedig nem, az valószínűleg jobb is úgy. Utólag ezt szoktam érezni, úgyhogy mostmár könnyedén megelőlegezem a bizalmat az univerzumnak.
A probléma azzal van mindig, amikor elkezdek ragaszkodni ahhoz, amit szeretnék, mert akkor van csak szenvedés, amikor nem jön össze, vagy nem úgy jön össze (vagy megvalósul a jóság, de vége lesz, vagy elvész). Akkor csalódás van, meg veszteség érzés. 
Az egó harmonizálásával ezeket a folyamatokat azonban szépen végig lehet vinni, átalakítva minden tudatos-tudattalan hitrendszert, ami miatt a ragaszkodás ellehetetleníti a rugalmas és könnyed áramlást. 
Valójában minden helyzetnek és tapasztalásnak megvan a maga helye és lehetősége, amelyekből valamilyen tanulságot, bölcsességet meg lehet fogalmazni. Ezeket a tanulságokat pedig aztán továbbvihetjük és hasznosíhatjuk nem csak önmagunk és a szeretteink, hanem mások örömére és javára is.
Megkönnyebbülős és felszabadulós, bőségben és gazdagságban kellemesen kicsusszanós, egészséges kakikkal tarkított 2022-t kívánok mindannyiunknak! Bátorság & kitartás mindenkinek, aki ma nem jókedvűen bulizva Szilveszterezik
Kunigunda / Kunido Vibe
U.i.: Ha a szar témája nem lenne elég, belecsempésztem még egy tabudöntögetést a posztba a maszatos tükör képében, amit ritkán mutatnak meg (direkt) a sok gyönyörűségesen megkonstruált fotón a social médiában. Amikor a tudatunkat elhomályosítják az egós elképzelések, akarások, veszteségek és dühök, meg a tökéletességre való törekvések a megfelelési kényszerek és nemvagyokelégjók börtönében, akkor pont így szoktunk lenni. De ahogy a kakit le lehet húzni az angolvécén (kefés rásegítés persze sokszor szükséges, mert ragaszkodhat a szar is, ahogy mi is ), és a tükröt le lehet törölni egy kis ecetes vízzel, úgy a tudatunkat is tisztára lehet suvickolni némi meditációval. Akkor megszülethet a belső csend. 
