Az előző hosszabb bejegyzésem a szarról szólt. 
A visszajelzéseitek alapján meglehetősen hasznos volt abból a szempontból, hogy valóban átformálta a szarságokhoz fűződő kapcsolatotokat, és azóta tényleg másképp viszonyultok a szar állapotaitokhoz és a szar eseményekhez, tapasztalásokhoz. 
A szar az élet megkerülhetetlen része. Sem nem jó, sem nem rossz. Van, és kész.
Habár büdös, amikor keletkezik, és nem szoktuk szeretni, de lássuk be: szar nélkül nincs körforgás, ezáltal növekedés és fejlődés, változás sincs. Ha tehát változni és változtatni, növekedni és fejlődni szeretnél, mert a kiteljesedésed felé törekszel, akkor érdemes elfogadnod, sőt, megengedned magadnak azt is, hogy te is szabadon szarul érezhesd magad. 
Ahhoz, hogy megengedhesd magadnak, hogy szarul legyél, szükséged lesz bátorságra. Elképesztő bátorságra van ahhoz szükség, hogy valaki a sérülékenységét ne akarja elrejteni (önmaga elől sem, nemhogy mások elől), márpedig ha szarul vagyunk, nagyon kiszolgáltatottak tudunk lenni.
Egyedül is megoldható, hogy szabadon széteshess, de ha még nem vagy annyira bátor és gyakorlott a szétesés és káosz állapotaiban, akkor fontos, hogy legyen körülötted egy biztonsági háló, egy megtartó és támogató közeg, vagy legalább egyetlen ember, akivel nyugodtan elengedheted magad és őszintén szarul lehetsz – szégyenkezés nélkül, és ahelyett, hogy kínlódva próbálnád magadat mielőbb összeszedni, hogy jól legyél.
Miért fontos ez? Azért, mert ha nagyon szenvedsz, és minden erőddel túl akarsz lenni a szar állapotaidon vagy időszakaidon, akkor nagy eséllyel az fog történni, hogy csak lefojtod azokat a dolgokat, amik a szétesésedet eredményezik. Ám a probléma gyökere ezáltal nem szűnik meg, és amikor megint elkezd emelkedni a nyomás, és legközelebb megint a felszínre tör a szar, még nagyobb erejű detonációra számíthatsz, és még nagyobb sugárban fog beteríteni mindent a kaksi.
Ha azonban megfelelő támogatást kapsz a folyamatodhoz, akkor érdemben feldolgozhatod a szenvedést okozó nyűgjeidet, kitisztíthatod a sebeidet, szembenézhetsz az árnyék részeiddel, leleplezheted a saját egód játékait, és elindulhat a gyógyulás, ezzel együtt pedig az újrarendeződés is.
Idővel pedig olyan belső erőre és önbecsülésre is szert tehetsz, aminek a révén golyóálló önbizalommal nézhetsz szembe bármilyen kihívással.
____
Annó amikor még az imposztor szindróma tüneteivel küszködtem (csak persze még nem tudtam róla, hogy a komoly önbecsülési problémáim okozzák ezeket, az imposztor szindróma fogalmát pedig még hírből sem ismertem), legszívesebben az ágyban fekve töltöttem volna a napjaim nagy részét.
Amikor csak tehettem, meg is tettem ezt, de az én környezetem ezt lustaságnak tartotta. Mondanom sem kell, hogy ez még mélyebbre lökött, és sem kedvem, sem erőm nem volt ahhoz, hogy magyarázkodjak vagy győzködni próbáljak bárkit arról, hogy ez nem igaz. Fájt, hogy lustának hisznek, de utólag bevallottam már magamnak, hogy biztonságot is adott, hiszen akit lustának hisznek, attól nem várnak el olyan sokat, mint akit szorgosnak gondolnak.
Igazából minden voltam, csak lusta nem, és a teljesítménykényszer és a megfelelési vágy okozta nyomás eredményezte azt a paralizáló hatást, ami miatt szinte működésképtelenné váltam.
Amikor közeledtem az olyan fontos mérföldkövekhez, amikor ténylegesen és elkerülhetetlenül teljesíteni kellett volna, ráadásul komolyabb tét forgott kockán, mindig még rosszabbá vált a helyzet. Egyszerűen azt éreztem, hogy nem tudok eleget tanulni, és nem tudok eleget készülni. Hiába próbálkoztam sokmindennel, egyszerűen nem ment.
No persze szorongva és egy önostorozó belső párbeszédet futtatva amúgyis kevésbé fog az ember agya. Gyakorlatilag belevittem magam egy negatív spirálba. A képességeimhez mérten mélyen alulteljesítettem számtalan helyzetben — amelyek pedig csak még jobban megerősítették azt a hitrendszert, hogy nem vagyok elég… jó. És ott csücsültem a 22-es csapdájában, és az alagút végén nem igazán láttam fényt, szóval csak vártam, hogy vége legyen. Igazi áldozati szerep volt ez. Az érettséginél végül be is dobtam a törülközőt, és főiskolára csak évekkel később mentem.
Aztán amikor nagyon elegem volt már a szenvedésből, akkor elkezdtem megfigyelni és kutatni, hogy mégis mi a nyavaja zajlik bennem.
A hibázástól való félelem még sokáig elkísért, és a nem-elég-jóságom elkendőzésére tett erőfeszítéseim rengeteg erőmet felemésztették, amik miatt továbbra is a kedvenc elfoglaltságom volt az ágyban fekvés, de ennek köszönhetően lehetőségem nyílt a kontemplálásra, ami a meditációs praxisom alapját képezte. Persze akkoriban még ezt a fogalmat sem ismertem. 
Csak feküdtem, hagytam, hogy folyjanak a gondolataim, és figyeltem őket.
____
Nnnnnna, a jó hírem az, hogy neked nem kell ennyi időt rászánnod erre az egészre és egyedül végigmazsolázni mindent, ha szeretnél megszabadulni a saját önkorlátozó hitrendszereidtől. Ezek vagy tudatosak, vagy méginkább a tudattalanodban terjengve lehetetlenítik el a haladásodat, szóval egy ponton túl amúgysem fogsz tudni egyedül haladni tovább, mert az egód falai nem fogják engedni, hogy ráláss bizonyos összefüggésekre.
A szembesülés nehéz, a szar büdös. A támogatás mindig jól jön. 
…Akkor foglalj hozzám időpontot egy ingyenes Fókusz konzultációra, és beszélgessünk a dolgaidról! Ahogy az instant szelfin is látható, tökre meg vagyok világosodva.
