A kicsinyke lélek Istennel beszélget

A múlt eseményeit nem tehetjük meg nem történtté – azt azonban átalakíthatjuk és megváltoztathatjuk, hogy hogyan viszonyulunk a múltban történtekhez. Mindannyiunknak megadatott a lehetőség és a képesség is, hogy dönthessünk arról, hogy a körülmények vagy mások áldozatainak érezzük-e magunkat, vagy az áldozat szerepet meghaladva és a lehúzó érzelmekből megszabadulva új életet teremtünk-e magunknak és a szeretteinknek. Persze ezzel is van (belső) munka, de a döntés a tiéd. Visszaveheted a döntési jogodat az életeddben, felvállalhatod az ezzel járó felelősséget, és ha ezt megteszed, felszabadíthatod önmagadat – méghozzá valódi vért kívánó harcok nélkül.

<3
Kunigunda

Az alábbi történetet évekkel ezelőtt hallottam először egy újjászületés tréningen, ahová gyógyulni mentem. Szeretettel ajánlom mindazoknak, akik sokat szenvedtek, akik máig hurcolják a sérüléseiket és a hiányaikat a szüleik milyensége miatt, és mindazoknak, akiknek kihívást jelent a megbocsátás és a hála érzése.

A múlt eseményeit nem tehetjük meg nem történtté – azt azonban átalakíthatjuk és megváltoztathatjuk, hogy hogyan viszonyulunk a múltban történtekhez. Mindannyiunknak megadatott a lehetőség és a képesség is, hogy dönthessünk arról, hogy a körülmények vagy mások áldozatainak érezzük-e magunkat, vagy az áldozat szerepet meghaladva és a lehúzó érzelmekből megszabadulva új életet teremtünk-e magunknak és a szeretteinknek. Persze ezzel is van (belső) munka, de a döntés a tiéd. Visszaveheted a döntési jogodat az életeddben, felvállalhatod az ezzel járó felelősséget, és ha ezt megteszed, felszabadíthatod önmagadat – méghozzá valódi vért kívánó harcok nélkül.

<3
Kunigunda

A Kicsinyke Lélek Istennel beszélget

Egyszer réges-régen, talán még az időtlen idők előtt, volt egyszer egy Kicsinyke Lélek, aki azt mondta Istennek:

– Én tudom, hogy ki vagyok!
– Ó, hát ez csodálatos! Halljam, ki vagy te? – hangzott a kérdés.
– Én vagyok a Fény! – így a Kicsinyke Lélek.
Isten sugárzó arcán mosoly jelent meg.
– Úgy bizony! – dicsérte meg – Te vagy a Fény!

És a Kicsinyke Lélek boldog volt, igazán büszke, hogy pont azt sikerült megfejtenie, amit minden lélek legjobban szeretett volna kitalálni a Mennyországban. „Hej…, ez aztán igen! Ez nagyszerű!”
De hamarosan ez már kevés volt a Kicsinyke Léleknek, tudni, hogy ki is ő valójában. Nyugtalan lett a lelke legmélyén, s lenni is akart az aki volt. Így hát megint csak ment Istenhez.

Mikor a színe elé ért, így szólt:
– Atyám! Én… már tudom, hogy ki vagyok, de… nem lehetne, hogy az is legyek?
– Úgy érted, az akarsz lenni, aki már régóta vagy? – kérdezte Isten kissé csodálkozva.
– Ööö… tehát… – próbálta újra a Kicsinyke Lélek – az egy kis különbség, hogy én csak tudom, hogy ki vagyok, vagy tényleg az is vagyok. Én szeretném érezni, milyen is az: Fénynek lenni!
– Dehát te már Fény vagy! – ismételte Isten, s megint földerült az arca.

Lelkecskénk nem tágított.
– Igen, de én tudni akarom, milyen érzés az: Fénynek lenni!

Isten csak kuncogott.
– Hát ezt mindjárt gondolhattam volna! Te kis lurkó, mindig ilyen kalandvágyó voltál! De…, van itt egy dolog… – s arca megkomolyodott.

– Micsoda? – kérdezte a Kicsinyke Lélek izgatottan.
– Hát… egyszerűen nincs más, csak Fény. Nem teremtettem semmi mást, csak azt ami Te is vagy. S éppen ezért nem lesz olyan könnyű neked érezni, annak lenni aki vagy. Hiszen nincsen semmi, ami nem olyan, mint Te.
– Hogy…? – kérdezte a Kicsinyke Lélek, s meglehetősen zavartnak látszott.
– Úgy képzeld el, – kezdte Isten – hogy olyan vagy Te, mint egy gyertya lángja a Napban. És ez jól is van így. Körülötted millió-millió gyertyák, amik együtt adják a Napot. De a Nap nem lehetne Nap, ha Te hiányoznál! Ha egyetlen gyertyával kevesebb lenne, a Nap nem lehetne többet Nap, nem tudna olyan fényesen világítani. A nagy kérdés tehát, hogyan találhatnád ki, hogy Te fény vagy, mikor mindenütt fénnyel vagy körülvéve?
– Te vagy Isten! Hát találj már ki valamit! – feleselt durcásan a Kicsinyke Lélek.
– Igazad van! – szólt Isten, s már mosolygott megint. És már eszembe is jutott valami. Amíg Fény vagy, s fénnyel vagy körülvéve nem ismerheted fel magad, vegyünk hát körül sötétséggel.
– Sötétséggel? – csodálkozott el a Kicsinyke Lélek – mi az a sötétség?
– A sötétség az, ami Te nem vagy, szólt Isten.
– És….? Félni fogok tőle?
– Hát, ha félni akarsz? Nincs egyáltalán semmi, amitől neked rettegned kéne.
– Ó…! – sóhajtott a Kicsinyke Lélek. Lassan, megértően bólintott, s mindjárt megint jobban érezte magát.

Aztán Isten elmagyarázta:

– Gyakran először éppen az ellenkezőjének kell megtörténnie annak, amit megtapasztalni szeretnénk. Ez egy nagy ajándék. Az ellentéte nélkül soha nem tudhatnád, milyen is valami valójában. Nem ismerhetnéd a meleget a hideg nélkül, a fentet a lent nélkül, a gyorsat a lassú nélkül. Nem tudnád mi a jobb a bal nélkül, nem értenéd az itt-et az ott nélkül, a most-ot a később nélkül. De aztán, ha sötétséggel vagy körülvéve – folytatta Isten – ne rázd az öklödet, s ne háborogj, hogy elátkozod a sötétséget! Légy inkább a Fény a sötétségben ahelyett, hogy mérgelődnél rajta! Akkor tényleg tudni fogod, hogy Fény vagy, és mindenki más is tudni fogja. Hagyd, hogy a fényed világítson, s ezzel mások is láthassák, hogy egészen különleges vagy.

– Tényleg helyénvalónak találod, hogy a többiek lássák, hogy én milyen különleges vagyok?
– Hát persze! – kiáltott fel Isten nevetve. Méghozzá nagyon is helyénvalónak! De arra mindig gondolj: különlegesnek lenni, nem azt jelenti „jobbnak” lenni. Minden lény különleges, mindenki a maga módján, csak a legtöbben ezt elfelejtik. Először akkor fogják majd fel, hogy az ő különlegességük is mennyire helyénvaló, ha látják a te különlegességed helyénvalóságát.
– Hej, ez aztán igen! – kiáltott fel a Kicsinyke Lélek és táncolt, szökdécselt, nevetett örömében. – Akkor én lehetek olyan különleges, amilyen csak akarok!
– Igen, és máris kezdheted! – szólt Isten, s vele együtt táncolt, szökdécselt és örvendezett. – És hogyan szeretnél különleges lenni?
– Hogy-hogy? Hogy-hogy hogyan? Ezt nem értem!
– No, hát Fénynek lenni, annyit tesz, valamiképp különlegesnek lenni. Különlegesen barátságosnak, különlegesen gyengédnek lenni. Esetleg különlegesen tehetséges alkotónak, kreatívnak lenni, vagy például különlegesen türelmesnek lenni. Biztos neked is eszedbe jut egy csomó dolog. Eszedbe jut-e valami, amivel egészen különleges lehetsz?

A Kicsinyke Lélek megállt egy pillanatra, csendben gondolkodott, majd ahogy ezt már megszokhattuk teli torokból kiabálta:
– Egész csomó dolog jut eszembe, amivel különleges lehetek! Lehetek különlegesen segítőkész, különlegesen figyelmes, vagy különlegesen jószívű és testvéries.
– Igen, s mindez lehetsz akár egyszerre egyidejűleg is – vagy éppen csak egy része ezeknek – ahogy kedved tartja. Ez az igazi jelentése: „Fénynek lenni”- szólt Isten.
– Igen – igen, kitaláltam! Tudom már mi akarok lenni – kiáltotta a Kicsinyke Lélek egészen izgatottan. Annak a különlegességnek szeretnék részese lenni, amit úgy hívnak: „megbocsátás”. A megbocsátás az valami különleges, ugye?
– Ó, igen! A megbocsátás az valami egészen különleges – szólt Isten.
– Rendben! Ez akarok lenni! Én megbocsátás szeretnék lenni! – és pontosan ezt szeretném megtapasztalni!
– Jó. De… van még valami, amit tudnod kell.

A Kicsinyke Lélek kezdett kissé türelmetlen lenni. Mindig mire egyenesben lenne, feltűnik valami váratlan nehézség.
– Na, mi még? – kérdi morcosan.
– Nincs senki, akinek meg kéne bocsátanod!
– Senki? – a Kicsinyke Lélek nem akart hinni a fülének.
– Minden, amit megteremtettem tökéletes! Nincs egyetlen lélek a teremtésemben, aki kevésbé lenne tökéletes nálad. Nézz csak körül. S ekkor látta a Kicsinyke Lélek, hogy időközben sok-sok másik lélek gyűlt köréjük. Jöttek a Mennyország minden zugából, mert az a szóbeszéd járta, hogy egy Kicsinyke Lélek, egy egészen különleges beszélgetést folytat Istennel. Mind hallani akarták, miről beszélgetnek ők ketten. S amint a Kicsinyke Lélek a többi lelket mind szemügyre vette, el kellett ismernie: Istennek megint igaza van. Egyetlen közülük sem volt kevésbé szép, kevésbé sugárzó, vagy kevésbé tökéletes, mint ő maga. A többi lelkek oly csodálatosak voltak, fényük oly tündöklően sugárzott, hogy Lelkecskénk alig tudott rájuk nézni!
– No, kinek szeretnél megbocsátani? – kérdezte Isten.
– Óh, jaj-jaj! Hát ebből nem lesz semmi…- mormogta Kicsinyke Lélek szomorúan. – De én azt szeretném magamnak, hogy… valakinek megbocsáthassak. – Én… úgy szeretném átérezni, milyen az, ha valaki ilyen módon különleges! – szipogta, s kezdte megtapasztalni milyen érzés az, ha valaki szomorúnak érzi magát.

De ekkor a köréjük gyűlt tömegből kilépett egy Barátságos Lélek, s így szólt:
– Cseppet se szomorkodj kis komám! Majd én segítek neked!
– Tényleg?! – De hát mit tehetsz te értem?
– Hozok neked valakit, akinek megbocsáthatsz.
– Igazán?
– Egészen biztos! – jelentette ki a Barátságos Lélek. – A következő földi életedben egyszer csak megjelenek, s valami olyat teszek, amit te megbocsáthatsz.
– De miért tennéd ezt meg nekem? – kérdezte Lelkecskénk – Hiszen te egy tökéletes lény vagy! A rezgéseid oly tiszták s erősek, fényed oly tündöklő – hogy a Napra lehet nézni, de rád nem! – Mi késztetne arra, hogy ennyire megváltozz és a fényed feláldozd – sűrű és sötét légy? Hiszen olyan Fény vagy, aki a csillagokon táncolhat, s ha kedved tartja egy gondolat, egy szempillantás alatt a Mennyországon is végigszáguldhatsz. Miért hoznád magad ilyen nehéz helyzetbe, hogy az én kedvemért, a következő életemben valami „rosszat” tégy?

– Egyszerű! – szólt a Barátságos Lélek – mert szeretlek!

A válasz nagyon meglepte Lelkecskénket.

– Nem kell csodálkoznod – mondta a Barátságos Lélek – Te ugyanezt már megtetted nekem. Nem emlékszel? Már annyiszor „táncoltunk” egymással – Igen, Te meg én! Mi már annyi korban, időben és térben játszottunk egymással! Csak egyszerűen elfelejtetted! Mindketten voltunk már mindenféle lény. Voltunk lenn és fenn, jobbra és balra, itt és ott, most és máskor. Voltunk már férj és feleség, voltunk jó és rossz, – mindketten voltunk már áldozat, s voltunk már „gazember” is. Így jövünk mi mindig újra össze, és segítünk egymásnak újra és újra kifejezni azt, akik valójában vagyunk. S éppen ezért – én majd jövök a következő földi életedben, hogy valami szörnyűt tegyek, hogy megélhesd milyen a megbocsátás.

– De mit fogsz csinálni? – kérdezte Lelkecskénk kissé nyugtalanul – mi lesz az a szörnyűség?
– Aj, ne izgulj! – mondta a Barátságos Lélek egy mosollyal. Majd csak kitalálunk valamit!

Aztán a Barátságos Lélek komolyra fogta a szót, s halkan így szólt a Kicsinyke Lélekhez:
– Tudod, egy dologban teljességgel igazad volt!
– Miben? – akarta tudni Lelkecskénk
– A sugaraimat egy időre fel kell áldoznom, a fényemet le kell tompítanom, sötétté és nehézzé kell válnom, hogy a szörnyű dolgot megtehessem! Olyasmit kell tennem, mintha az lennék, aki valójában nem vagyok. Ezért most én kérnék tőled valamit!
– Kívánhatsz bármit, amit csak akarsz – kiáltott fel a Kicsinyke Lélek, és örömtáncát járva énekelte: Hurrá, „Megbocsátó” lehetek! Én leszek az, aki megbocsát! – De ekkor észrevette Lelkecskénk, hogy a Barátságos Lélek nagyon elcsöndesedett.
– Na, mi van már? Mit tehetnék érted?- kérdezte Lelkecskénk. – Te tényleg igazán egy angyal vagy, hogy ezt a szörnyű dolgot a kedvemért megteszed!

Itt közbeszólt Isten:

– Hát persze, hogy a Barátságos Lélek egy angyal! Mindig gondolj arra, én neked mindig csak angyalokat küldtem!

De a Kicsinyke Lélek nagyon szerette volna a Barátságos Lélek kívánságát teljesíteni. Így hát megkérdezte még egyszer:

– Na mondd már, mit tehetek én érted?

S a Barátságos Lélek így szólt csendesen:

– Abban a pillanatban, amikor találkozunk, s amikor én a szörnyűt megteszem… a… valamikori pillanatban, amikor én a legszörnyűbbet teszem, amit csak el tudsz képzelni magadnak, tehát abban a pillanatban…
– Igen…!? – mondd már!

A Barátságos Lélek még csendesebb lett:
– Gondolj arra, ki vagyok én valójában!
– Ó, ez biztos így lesz!- kiáltotta Lelkecskénk, – ezt megígérhetem neked, mindig úgy fogok rád emlékezni, ahogy itt most látlak.
– Ez jó! – mondta a Barátságos Lélek… – Tudod, úgy át kell változnom, hogy saját magamat el kell, hogy felejtsem. És ha te saját magadat nem emlékezteted, milyen is vagyok én valójában, akkor én magam nagyon hosszú időre elfelejtem, s képes sem leszek rá, hogy erre emlékezzek. Ha én elfelejtem, hogy ki vagyok, előfordulhat, hogy te is elfelejted, te ki vagy. S akkor mindketten elvesztünk. Akkor aztán várhatunk, amíg jön egy újabb lélek az életünkbe, s emlékeztet, kik is vagyunk valójában.

De Lelkecskénk megígérte még egyszer:
– Nem…, nem fogjuk elfelejteni, kik vagyunk! Mindig emlékezni fogok Rád! És nagyon hálás leszek neked, hogy ezt a nagy ajándékot adod nekem. Az ajándékot, hogy megélhetem, ki is vagyok valójában.

Hát így történt, hogy a Lelkecskék egyezségre jutottak a mennyben.
S a Kicsinyke Lélek kapott egy szép új földi életet. Boldog volt, hogy ő a Fény, s az a különleges tisztesség érte, hogy ő lehet az, aki megtapasztalja mindenek között a legkülönlegesebbet, amit „Megbocsátásnak ” neveznek! Sóvárogva várta az alkalmat, hogy maga megtapasztalhassa a megbocsátást, s hogy ezért hálás lehessen annak, aki ezt a tapasztalatot lehetővé tette. S minden pillanatában ennek az új földi életnek, amikor egy újabb lélekkel találkozott, aki örömöt vagy éppen szomorúságot okozott neki, persze különösen ha szomorúságot, emlékezett arra, amivel Isten valaha az útjára bocsátotta:

– „Gondolj mindig arra, én mindig csak angyalokat küldtem Neked!”

forrás: Neale Donald Walsch