„A Kunival töltött időszakról azt hiszem egy egész könyvet tudnék írni, de megpróbálom összefoglalni a lényegét a több hónapos belső utazásomnak. Nem tud rövid lenni, mert az út is nagyon hosszú volt.
Érzéseim szerint nem 10 hetet és 20 alkalmat, hanem évszázadokat, évezredeket töltöttünk együtt ez alatt a 4 hónap alatt.
Elég összetett volt az, ami miatt a programba belevágtam. Volt ennek fizikai és lelki oka egyaránt.

A FIZIKAI OK – VÁLLALKOZNI, VAGY NEM VÁLLALKOZNI… EZ ITT A KÉRDÉS!
A Jövőteremtő program leírása nagyon a vállalkozókat szólította meg. Én pedig egy kettős szerepben éreztem magamat. Ugyan vállalkozó vagyok 15 éve, de sosem volt ez igazán alkalmas arra, hogy biztos megélhetést biztosítson. Volt olyan időszakom, amikor ennek nem is volt jelentősége, szerelemprojektként indult a Made In Heaven és csak az alkotás öröme számított, nem a bevétel. Aztán most már ez máshogy van. Megváltozott az élethelyzetem és a vállalkozásokról, azokba tett energiákról alkotott véleményem is. De közben szanaszét szakadtam a különböző munkák között és el voltam veszve, nem tudtam már, hogy mi az, amit igazán szeretek és mi az, amit már el kellene engednem. Féltem a bizonytalantól és amúgy is olyan állapotba kerültem, ami miatt a tisztánlátás kizárt volt. Arról is tudtam – mert az évek alatt nem lehetett ezt nem észrevenni -, hogy van egy programom, amit nem tudok felülírni. Túlteng bennem a kreativitás és nagyon élesen látok meg üzleti lehetőségeket, ötleteket, de egyszerűen addig halogatom különböző okokra hivatkozva a megvalósítást, hogy végül megcsinálja más és én szomorú, csalódott leszek és lemondok az egészről.
Majd kezdődik elölről az egész ördögi kör. Új ötlet, új halogatás, új más-által-megvalósítás, új lemondás. Leírhatatlan mennyiségű ötletem valósult így meg a világban… csak egy baj van, hogy nem én csináltam meg egyiket sem végül 😊. 4 éve jött egy nagyon erős, szívemből áradó elképzelésem és azóta rettegek, hogy mi lesz ezzel, ha nem csinálom meg. 4 éve sodródok és a rohanó életemre, gyerekekre, más munkákra, világ eseményeire hivatkozva nem mozdul semmi a témában. Meg akartam tudni, hogy mi a baj velem. Azt akartam, hogy derüljön ki, érezzem meg tisztán, merjem elfogadni, hogy mi az én utam és aztán tenni is tudjak a megvalósulásért, bármi is legyen a válasz. Választ akartam a program végére, hogy az évek óta dédelgetett álmomat és a Made In Heaven szerelemprojektjeit el kell-e engednem, mert csak nosztalgiából őrizgetem őket, vagy pont az ellenkezője?!
AZ ELŐZMÉNYEK ÉS A LELKI OK
Sok éve kezdtem és úgy éreztem mást sem csinálok, mint terápiákra, tanfolyamokra járok és hát mit mondjak… bár mindig voltak jobb időszakok, de azt éltem meg, hogy folyton ömlik valahonnan a szar.
A legrosszabb talán az a felismerés volt, hogy nincs olyan, hogy kipipált és megoldott probléma, hanem olyan van, hogy más perspektíva. Perspektívákból pedig végtelen van. Úgyhogy eljött az idő, hogy azt éreztem, elég! Nem bírom tovább és szünetet akarok.
Legyen vége a sírásnak, az állandó felismeréseknek és úgy egyáltalán minden önismereti témának. Mondjuk úgy, hogy kicsit letértem az útról és bár tudtam, hogy ez hosszú távon nem kifizetődő, mégis kivettem magamnak egy kis „szabadságot”, ami elég hosszúra sikeredett. Úgy 7-8 évre. Lassú volt ugyan – és kívülről talán nem is látható – a belső leépülés, de érezhetően ott lengett körülöttem.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezdenek negatív, mérgező és rosszindulatú emberek „teremni” körülöttem. Minden erőmet megfeszítve próbáltam terjeszteni a szívből jövőnek érzett pozitív gondolatokat és bár a fő célom a munkámban az volt, hogy másokat hogyan tudnék boldogabbá tenni, jobb munkakörülményeket teremteni, valahogy nem ment át az infó és ez ijesztő volt.
Még félelmetesebb volt az, hogy a körülöttem lévők másik fele pedig óriási erővel és segítő energiákkal csatlakozott hozzám és azonosult az úttal, amit mutatni tudtam. Így hatalmas volt a kontraszt, az értetlenségem meg maximális, hogy ilyen szélsőségeket tapasztaltam. Jöttek a konfliktusok, vállaltam is belőlük extra sokat és mindből tanultam rengeteget. Egy érzelmi hullámvasúttá vált a munkám.
AZ UTOLSÓ CSEPPEK A LELKI POHARAMBAN
Az erőm lassacskán fogyott és egyre kétségbeesettebben keltem fel egy-egy megpróbáltatás után a lelki romjaimból. Jöttek a betegségek, dupla covid, kiújuló gerincsérv, gyomorfájás, fejfájás, itt fáj-ott fáj, gyerekek betegségei, egyik fizikai tünet a másik után. Egy idő után ez már extrém gyanússá vált és elkezdtem önvizsgálatot tartani. Nem volt könnyű. A lelki pofonok záporában csak úgy kapkodtam a fejemet.
Ijesztő volt látni, ahogy a bennem égő motiváció és másokat inspiráló fény egyre halványul és a végén ott álltam, hogy kerestem magamban a jól ismert tüzes érzést, a lelkesedést, támogató énemet, életkedvet és vidámságot….és megrémültem, amikor nem volt a helyén semmi, csak valami melankolikus szürkeség.
Komolyan kezdtem aggódni és igyekeztem nem címkézni ezt a depresszióra emlékeztető állapotot. Hosszú hónapok teltek el így magammal, hogy felébredtem reggel és vártam magamat, a jól ismert, csillogós, lelkesítő énemet vagy csak egy apró jelet, hogy még ott van bennem az erő….és nem volt sehol. Tudtam, hogy tennem kell valamit, de azt is, hogy várhatóan nagyon fog fájni, ha nekikezdek. Úgyhogy a biztonság kedvéért még halogattam a cselekvést 😊. A külvilági tükör persze nem állt le, csak egyre romlott a helyzet és az emberi játszmák kavalkádja oda vezetett, hogy végképp elértem a gödör mélyét.
Tudtam, hogy onnan most nekem muszáj kimásznom és ehhez külső segítség kell. Ráláttam, hogy a helyzetem extra súlyossá vált és vissza kell térnem oda, ahonnan indultam. Ebben a mélységben már nincsenek kétségek. Cselekedni kell és kész.
JÖVŐTEREMTŐ PROGRAMOM ON
Mai napig fogalmam sincs, hogy hogyan került elém a Kunido Vibe oldala. De azt tudom, hogy ott ugrált előttem többször is és én meg csak olvastam és olvastam és nem bírtam abbahagyni. Sosem hallottam az imposztor szindróma kifejezést és amúgy nem is tetszett. Vannak szavak, amik valamiért nem tetszenek, tisztára hidegrázást kapok tőlük…na és ez ilyen volt.
Amúgy, ahogy Kuni oldalát olvastam minden egyes szó igaz volt rám (is) és közben az járt a fejemben, hogy mennyire béna elnevezés ez, biztos, hogy nekem nem lehet olyan bajom, amit ilyen szörnyen hívnak 😊. Aztán megbékéltem a ténnyel, hogy címkézzük ezt bárhogy is, nekem bizony minden tünetem megvan.
Folyamatos belső félelem, nem-vagyok-elég-jó érzése, saját eredményeim lekicsinylése, maximalizmus, éjszakázós dolgozás, hogy bizonyítsam az extra teljesítőképességemet (amit amúgy senki sem kérdőjelezett meg és nem kért számon…magamon kívül), késztetés arra, hogy mindenben a legjobb legyek (miközben tudtam, hogy ez lehetetlen), folyamatos bizonyítási kényszer… nem is sorolom tovább.
Fájdalmas késztetések. Ránéztem a Facebookra és döbbenten láttam, mennyi közös ismerősünk van. Csupa olyan, akiket a spirituális utamon ismertem meg és sokat köszönhetek nekik, vagy csak egyszerűen tudom, hogy nagyon egyet gondolunk a világ működéséről és ez nekem tökéletes referencia volt. Vettem hát egy mély levegőt és lendületből kitöltöttem a jelentkezési lapot.
Megint beigazolódott, hogy ha valaki meghozza a döntést arról, hogy változtat és még ráadásul be is jelentkezik egy terápiára, akkor azonnal megkezdi a belső utazást és beindul a gépezet.
Nekem ez a sok éves állóvíz után olyan volt, mintha a SEND gomb megnyomásával beszippantott volna egy másik dimenzió és fénysebességre kapcsolt volna az életem. Már az első beszélgetésünk után azt éreztem, hogy felkavarodott a saját, személyes kis pocsolyám és nem győztem követni az eseményeket.
Sejtettem, hogy nem lesz egy sétagalopp ez a 10 hét, de ami ezután jött arról még (rém)álmodni sem mertem😊. Amikor jelentkeztem a programra és átbeszéltük a tematikát, akkor én egy kicsit azért megnyugodtam belül, hogy itt most kérem egy célirányos, üzleti jellegű munka folyik majd és nem egy terápia. Hatékonyság, időgazdálkodás, vállalkozói kérdések és egy kis spiritualitás, na persze csak ha úgy adódik. Gondoltam ez egy jó bemelegítés lesz nekem, egy első lépcsőfok, aztán majd később kitalálom (=halogatás), hogy hogyan tovább az önismeret útján, de azért nem sietem el. Aztán nem teljesen így lett. Hanem mondjuk pont fordítva.
IN MEDIAS RES
Kuni teljes nyugalommal, higgadtsággal és nagyon jó rálátással irányította az eseményeket. Már az első két alkalom után éreztem, hogy ez nekem gyors. Hogyan is tudnám én egy hét alatt lerendezni az életem legnehezebb és legfeszítőbb feladatait, kihívásait, amikre leginkább gondolni sem bírtam és amúgy is megoldhatatlanok?! Miért kell a munkám és magánéletem kapcsán fájdalmas és kényes kérdéseket átgondolnom és régóta halogatott ügyeket lezárnom? Szenvedtem rendesen. A megfelelési kényszerem az egekbe szökött (bár már nem tudom hol volt ott hely, mégis ezt éreztem) és bár tudtam, hogy magamért csinálom a feladatokat, mégis olyan nyomást éltem meg (amit amúgy senki sem tett rám, csak én magam), hogy a sírás és kétségbeesés megint mindennapos tevékenységgé vált az életemben. Hálás köszönet utólag is a környezetemben lévőknek, hogy ezt tudták kezelni, mert én biztos, hogy nem.
Feladatlista- és rendszermániás voltam mindig. Aki hasonló beállítottságú, az érti miről beszélek. Az én listám olyan volt, hogy az teljesíthetetlen. Mindent felírtam, nehogy elfelejtsem viszont így sosem fogytak el a tennivalók és állandó csalódottság és elégedetlenség érzésben rohantam végig a napjaimon, éveimen, életemen. A ToDo alkalmazás 100 felett már nem számolja a feladatokat, csak annyit ír ki, hogy 100+. A nagyobbik gyermekem ha ránézett a monitoromra legyintett és minden alkalommal azt mondta: „Áh… anya… te már megint semmit nem csináltál, ugyanannyi feladatod van ma is, mint múlt héten… meg egy hónapja… meg három hónapja… meg egy éve”. Rendesen kikészültem. Hiába, ilyen éleslátásúra klónozták ezt a gyereket, mintha csak magamat hallanám… meg a saját anyámat, amikor már felnőtt koromban egy hasonló eszmefuttatásomra azt mondja, hogy „Okos lány, nem áldás”😊.
Úgy éreztem meghalok minden nap a feladatok mennyisége és súlya alatt. Ráadásul mega hatékonynak is gondoltam magamat mindig, tehát az áltagnál több feladatot tudok magas szinten elvégezni, úgyhogy különösen súlyosan érintett a drága gyermekem mondata, mégha tudtam is, hogy ez nem reális.
És akkor jött Kuni és azt merészelte nekem mondani, hogy én most aztán 3 nap alatt csináljam meg a legrégebben halogatott feladataimat és tisztítsam meg a listámat. Romokban hevertem. Jött aztán a következő alkalom és lelkesen meséltem, hogy volt ám olyan nap, amikorra már sokkal kevesebb feladatot tűztem ki magamnak, de sajnos nem értem a lista végére. Kuni meg vidáman megjegyezte, hogy „Jó, ha neked még mindig az jó, hogy sokkal több feladatot tűzöl ki, mint amennyit el tudsz végezni, akkor csináld így.”. Ez a mondat végzetesen fájt. De egyben ott volt az a pont is, amikor először magamhoz tértem és ráláttam, hogy mit csinálok. Olyan mennyiségű feladatot tűzök ki magamnak, amiről már a nap elején tudom, hogy lehetetlen elvégezni, de mindig ott van a remény, hogy hátha… csakhogy soha sem sikerül.
Teljesen tökéletesen láttam, ahogy felteszem az aznapi listára azt a néhány fontos dolgot, ami még a reális megvalósítás szintjén van. Az agyam ott húzott is egy vonalat és elkezdett alkudozni velem, hogy OK, akkor „hátha ma megcsinálom ezeket és akkor még marad időm sok másra is, tegyük fel ezeket is a biztonság kedvéért”. És ilyenkor valaki, halványam a tudatom hátterében azt is hozzátette kissé szomorúan, hogy „áh…ez teljesen lehetetlen”. Na, őt jól el is hessegettem és rászóltam, hogy ne legyen már ilyen negatív😊.
Nem szóltam semmit aztán Kuni mondatára, csak csendben fájtam belül a felismeréstől. És az volt az nap, amikor eldöntöttem, hogy emberi léptékű feladatokat adok magamnak. Aztán láss csodát, másnap megtörtént az, amit hosszú évek óta nem éreztem. A nap végén elégedett voltam, amikor az utolsó pipát is kiraktam az aznapi listám végére és valami csodás érzés volt.
Onnantól ez volt a cél. Minőségi és normális mennyiségű feladatokat elvégezni és a nap végén elégedettség érzésre váltani az állandó önostorozást, csalódást, elégedetlenséget, frusztrációt, éjszakázást, kimerültséget és a befejezetlenség érzését.
Felszabadító volt mindez nekem….és szörnyen frusztráló a környezetemnek 😊. Az az igazság, hogy itt több dolog találkozott egymással. Nem „csak” annyi történt, hogy én már reális célokat tűztem ki, hanem egy sokkal fontosabb is: nem éreztem magamat kellemetlenül attól, hogy a környezetem mit gondol és hogyan reagál.
Megadtam magamnak azt az érzést, hogy ne űzött vadként éljem az életemet… legalábbis elindultam ebbe az irányba. Megengedtem magamnak újra a változásom lehetőségét. Anélkül, hogy emiatt bűntudatom lett volna.
Amikor már jól berendezkedtem arra, hogy itt kérem nagyon hatékony élet és munka-átszervezés folyik ebben a jövőteremtős terápiában és ezt már a körülményekhez képest egész jól is tudtam kezelni, akkor beütött a ThetaHealing… meg életem első, fuldoklós pánikrohama. Tetézte a helyzetet, hogy éppen online napot tartottunk és így én a képernyő egyik oldalán fuldokoltam, miközben Kuni a másik oldalról rángatott engem vissza óriási nyugalommal és határozottsággal az itteni valóságba. Akkor úgy éreztem, hogy beindult bennem egy óriási ellenállás – persze mi másért jött volna rám egy ilyen roham – és azt is éreztem, hogy én ezt, ebben a formában nem akarom tovább csinálni!
Azt szeretem Kuniban, hogy valahogy nagyon célirányos és olyan megérzései, mondatai vannak, amik maximálisan betalálnak. Többször el is hangzott tőle az a mondat egy-egy hosszabb összefoglalója után, hogy „remélem ezt most leírtad, mert nem tudom többet megismételni”…és persze, hogy nem írtam le, mert éppen el voltam varázsolódva a lényeglátástól és a mondatok erejétől😊.
A spiritualitásban tett közös kalandjaink extra változatosak voltak. Nem tudnám megmondani, hogy mikor, milyen technikákat alkalmazott rajtam/velem, de azok iszonyat erővel oldották a bennem lévő elakadásokat és elsöprő erejű hatást váltottak ki lelkileg. Olyan régi és sokat terápiázott részeim jöttek fel, amikről azt hittem már feldolgozódtak. Olyan blokkok kerültek elő belőlem, amikről tudtam, hogy valamikor réges-régen ezekkel a munka valahogy félbemaradt vagy valahogy lezáratlanul lebegett körülöttem. Olyan érzések és életek kerültek elő újra, amikről azt hittem magam mögött tudhatom őket és most még sokkal összetettebb, generációkon átívelő fájdalmai törtek elő belőlem.
Rögtön a terápiánk elején mi más történhetett volna, elment a hangom teljesen és betegen feküdtem itthon. Éreztem, hogy valahol ez egy menekülés. Be is próbálkoztam, hogy akkor, ha nincs hangom az alkalmunkat is halasztani kell.
Kuni erre azt mondta, hogy „Halaszthatjuk is, meg nem is. Te érzed mit szeretnél, döntsd el, hogy legyen”. Az első gondolatom itt az volt, hogy „B@sszus, ne már!”. A második az, hogy „OK, ez jó. Nincs mit eldönteni, nem tudok beszélni, hát halasztunk”. És a harmadik meg az, hogy „Meg kell haladnom a régi énemet és reakciókat. Muszáj foglalkoznom azzal is, amivel nem akarok. Legyen sématörés!”.
De a legjobban az ezután következő alkalom volt, amikor jött a kérdés, hogy mit tanultam ebből a pár napos némaságból. Mondtam aztán mindenfélét arról, hogy milyen érdekes volt, ahogy a gyerekek maximálisan alkalmazkodtak a nem létező hangerőmhöz. Hogy a farsangi forgatagban a kisebbik milyen érzékenységgel kapcsolódott össze velem, mert a fülébe suttogtam induláskor, hogy hogyan figyeljük egymást, hogy ne veszítsük el a kontaktot az utcai forgatagban. Szavak nélkül, tökéletesen jól navigált a tömegben, rolleren száguldozva, én pedig bíztam benne és engedtem, hogy áramoljon köztünk egy láthatatlan kommunikáció köteléke.
A nembeszélős állapotból megértettem, hogy anélkül is történnek a dolgok – mégpedig jól -, hogy én feltétlenül kontrollálnám őket és számtalan olyan mondatot mondtam ki, amik az aktuális élethelyzetem, munkám tanulságai voltak. Azóta is szem előtt tartom, hogy nem kell mindenre reagálni, nem kell mindent feltétlenül irányítani és bízni kell másokban. Rengeteg dolog oldódik meg anélkül, hogy közbeavatkoznék. Akkor meg minek rá energiát fordítani feleslegesen😊.

AZ ÁTTÖRÉS
Az én 10 hetem kb 4 hónapig tartott – nem volt sok kihagyás a heti két alkalomban, de valahogy pont ez volt az ütem, amit még éppenhogy elbírt a rendszerem….még ha nehezen is.
A negyedik hónapra azt éreztem, nem lesz itt belőlem semmi, velem nem lehet haladni, annyi problémám van, hogy soha az életben nem jutunk oda, hogy az eredeti – céges/munka/vállalkozás jellegű – problémámmal foglalkozzunk, fényévekre vagyok a megoldástól.
Kicsit talán itt el is engedtem a sztorit és úgy kezdtem erre a programra tekinteni, mintha nem a vállalkozásról szólna, hanem „csak” a tisztulásról, blokkoldódásról, előző életek tisztulásáról stb. És akkor persze megint jött a nagy fordulat. Éppen személyes találkozónk volt és én félve ültem le a kanapéra – bár próbáltam titkolni. Valahogy reméltem, hogy most hátha nem egy sírós nap jön (még ha a sírás fel is szabadít, de egy-egy ilyen alkalom után nekem két napig tartó fejfájás és lelki válság voltak a kísérőim).
Ültünk egymás mellett, beszélgettünk éééééés – már nem tudom mit mondtam ki MEGINT, de már a kimondás pillanatában tudtam, hogy „nem kellett volna”, ebből megint sírás lesz.
Nem is csalódtam, Kuni máris mondta, hogy „na, akkor ezt most nézzük meg közelebbről!”. De azt is mondta, hogy fogjam meg a kezét és induljunk el együtt….valahogy jó volt most ez a lazább és kötetlenebb, kanapén üldögélős, egymás kezét fogós utazás.
Jöttek a megszokott mondatok én pedig suhantam az univerzumban az ismeretlen ismerős érzés felé. Féltem megint, vagy inkább az ilyenkor szokott félelemmel vegyes izgalom járt át. És amikor megérkeztünk, hirtelen nem a máskor megszokott dolgok történtek.
Olyan tapasztalásban volt részem, ami egy hatalmas áttörést hozott bennem. Teljesen más szemmel láthattam rá az én saját kis, mini életemre és szenvedéseimre, ami csodás érzéseket hozott. Elmúlt az egyedüllét és értelmetlen vergődés érzése és egy hatalmas, erős energia vette át a helyét. Meg egyfajta bizonyosság az életem értelmével kapcsolatosan.
Nem írom le mi volt a sztori, talán majd egyszer. Nem vagyok még teljesen kész arra, hogy a spirituális élményeimről nyíltan tudjak beszélni, pedig majd célom, hogy oda is eljussak. Ennél az alkalomnál megváltozott bennem minden és megváltozott valahogy a jövőteremtő program is. Elmúltak bennem a kétségek, megérkeztek a válaszok villámsebesen. És már vártam a következő alkalmat, amikor kimondtam, hogy „Elegem van! Mostmár foglalkozzunk a vállalkozásommal végre!”. Amire a válasz egy boldog „Jeeeee!! Végre!”😊 volt.
Innentől fogva megint fordult a világ és átcsaptunk a personal branding és a konkrét program témakörébe. Imádtam ezt a részt. Visszatért belém addigra már szép lassan és szinte láthatatlanul az élet, visszajött a kreativitás, alkotási vágy és lelkesedés. Elmúlt a sötét nyomás, amit folyamatosan éreztem. Megint akartam a csillogást, megszállt a régi nyugalom és valahogy….kezdtem visszatalálni magamhoz. Na, de mennyi szarnak kellett ehhez feltörnie, hogy idáig eljuthassak. Nagyon durva és ijesztő ebbe belegondolni.
Az események teljesen felgyorsultak. Pillanatok alatt megszületett az új név, a Made In Heaven új és elsődleges üzletága, a LIFE Made In Heaven. Imádtam.
A tempó, amit Kuni diktált megint extra gyors volt. Egyszercsak azon kaptam magamat, hogy azt mondja: „Én most nagyon örülök és legszívesebben ünnepelnék, mert megszületett az új programod!”. És tényleg. Itt van leírva feketén-fehér, szinte tökéletesen kidolgozva az új, évek óta vágyott, párkapcsolat felpezsdítő programom és egy új, boldogabb és kiteljesedettebb élet lehetősége. Alig hiszem! Azaz teljesen elhiszem! 😊
LÁTHATATLAN FELTŰNÉS
Kissé paradox a helyzet, de persze nekem, aki így élte mindig az életét teljesen természetes volt, hogy én úgy szeretek feltűnő lenni, ha igazából nem lát senki. Proaktívan látszani, hallatszani… na, arra biztosan nem vállalkoztam csak ha a kényszer szülte. Persze sokszor szülte, de ezeket a helyzeteket kellőképpen utáltam is mindig.
Ugyanakkor volt egy olyan tapasztalatom is róla, hogy amikor előtérbe kerülök, akkor ott sikeres lesz a végkifejlet. De hiába volt erről csupa jó tapasztalatom felnőttként, akkor is minden egyes alkalommal az ellenállás és nem-akarás minden jelét tapasztaltam magamon, ha ki kellett állni mások elé (akár személyesen, akár virtuálisan).
Ezért aztán volt egy szabályom: közösségi médiában én aztán biztosan nem szerepelek, csak ha nagyon muszáj vagy úgy max. 10 évente egyszer. Úgyhogy amikor az utolsóelőtti alkalmamon azt a feladatot kaptam, hogy írjak egy posztot arról, hogy hogyan jött a párkapcsolati programom ötlete, akkor azonnali hárítás kapcsolt be.
Én aztán biztosan nem írok magamról semmit… mert még a végén észrevesznek😊. Úgysem kíváncsi rá senki. Mi van, ha nem is érdekes az egész? Értem, de mégis gondold át! Nem kell, hogy nagyon hosszú legyen, de legyen benne a lényeg! De én nem tudok rövidet írni, csak hosszút, azt meg úgysem olvassa el senki! Hidd el, hogy ez nem így van. Az emberek szívesen olvasnak hosszabb írásokat, ha értékes a tartalom. Tegyél egy próbát, ha úgy érzed képes vagy rá és majd meglátod, hogy igazad volt vagy sem. Amúgy meg mi történhet? De persze nem muszáj.
És akkor aztán megírtam a posztot, kitettem az oldalramra és az ismerőseim, barátaim olyan támogatása és szeretete kezdett el felém áramlani, hogy az megdöbbentő volt. Olyanokkal tudtam újra kapcsolódni, akikkel már évek óta nem beszéltünk és azt éreztem, hogy visszarepülök az időben, újra ott vagyok, mintha csak ma történt volna, hogy találkoztunk.
Az idő fogalma tényleg nagyon relatív. Néztem a sok évvel ezelőtti „énjeimet” és azt éreztem, hogy érdemes volt minden, amin átmentem és átmegyek majd a jövőben, mert akármennyire is fáj néha, jól láthatóan haladok az utamon és ez most nekem hatalmas visszaigazolás.”
Kőszegi Mariann