Együtt tanuljuk a jelenlétet – figyelem, ritmus, kapcsolat

Befeküdtem a frissen vetett ágyba, és csak örülök.

Nem történik semmi különös – és mégis: a testem most először érzi igazán, amit a lelkem már régóta tud.
Hogy megérkeztünk.
Nem valahová, hanem ide. Egy életszakaszba, egy belső térbe, egy kapcsolódási minőségbe, amit már régóta építünk.

Az út, ami alatt formálódunk

Szeptemberben a kislányom Waldorf iskolában kezdte a harmadik osztályt.
Ez nem egy egyszerű váltás volt – nem arról szólt, hogy iskola A helyett iskola B.
Ez inkább egyfajta rendszerváltás: egy tudatos életforma újabb természetes lépése.
Egy olyan úté, amely alatt mi magunk is formálódunk lépésről lépésre.

Nem volt ebben a döntésben hirtelen mozdulat.
Ez az átalakulás olyan volt, mint a vízé: csendes, de mély és határozott.
Évek munkája, megfigyelése, lassú felismerései.
Egyre inkább ráhangolódtunk a saját ritmusunkra – és ez a figyelem vezetett el minket oda, hogy az első nap az iskola kapujában nem idegen volt, hanem hazatérés.

Új ritmus, új életforma

Azóta másképp élünk.
Nem „jobban” vagy „tökéletesebben”, hanem őszintébben, szabadabban, élőbben.

A reggelek és esték lassabbak, a döntések szelídebbek.
Egyre mélyebben tanulom, hogy mit jelent valóban figyelni.
Figyelni magamra – a testem feszültségeire, oldódásaira.
Figyelni rá – mikor mire van szüksége.
És figyelni arra, hogyan kapcsolódunk.

Ez nem módszer, nem „nevelési elv”.
Ez egy életforma. Egy folyamatos jelenlétgyakorlás.

A figyelem – ahogy adom, kérem, megtartom – a legmélyebb tanításunkká vált.
Ez egy élő meditáció. Egy szertelen, vad, néha fárasztó, de gyönyörű út.

Testben-lélekben kapcsolódva

Nemrég egy Ecstatic Dance táncon voltunk együtt.
Mezítláb, zene, test, mozdulat, szabadság.
Ott volt a kislányom is.
Néha magunkban voltunk, máskor figyeltük egymást, néha a közös térbe olvadtunk.
Nem akartam tanítani. Nem magyaráztam semmit.
Egyszerűen jelen voltunk.
És megfigyeltük: hogyan mozdul a másik. Hogyan lehetünk együtt, szabadon, mégis egymáshoz kapcsolódva.

Ez is iskola. Ez is tanulás.
És nemcsak ő tanul belőle – hanem én is. Minden nap.

A női és férfi minőségek új egyensúlya

Az egész folyamat egy mélyebb energetikai áthangolódás is.
Ahogy kiszálltunk az állandó „teljesíteni akarás” férfias hajszájából, megnyílt egy intuitívabb, testközelibb, ciklikusabb ritmus – amit a női minőségként ismerünk fel magunkban.
De nem csak ez.
Tanuljuk a kettő közti egyensúlyt is: amikor a cselekvés és a pihenés, a kitartás és az elengedés, a struktúra és az áramlás megtalálja egymást.
A napi kihívásokban, a közös döntésekben, az érzelmi folyamatokban is.

Tanulni jól lenni egymással

És közben talán a legfontosabb tanulás is történik: megtanuljuk, hogyan bánunk egymással.

Társakként. Partnerként. Emberekként.
Nemcsak szülő és gyermek viszonylatban, hanem egyenrangú jelenlétekként egy közös térben.
Megfigyeljük, hogyan hat ránk a másik figyelme.
Hogyan tudunk benne lenni egymás ritmusában.
Mikor kell visszalépni. Mikor kell közel lépni.
Ez a tanulás nem tankönyvből jön. Ez a kapcsolatból jön. Az életből.

Természet bennünk és körülöttünk

A Waldorf számomra nem cél, nem megoldás.
Hanem egy tér, ahol nem kell elfelejteni, hogy emberek vagyunk.
Hogy a természet bennünk is él.
A testünk, a lelkünk, a történetünk, a ritmusunk – nem külön a világtól, hanem a világ részei.
És mi magunk is: résztvevők, formálók, tanulók és tanítók egyszerre.

Most, ebben a frissen vetett ágyban, csak hagyom, hogy öröm legyen.
Hagyom, hogy a testem utolérje a lelkemet.
És hálát adok azért, hogy ezt nem egyedül tanulom.
Hanem vele. Velük. Veletek.

Figyelek.
És tanulom a jelenlétet. Újra meg újra. 🌿