Egy másik fajta Pride 🌈

Ahol a rózsaszín plüssmajom is be van csomagolva 😄

.
.
.

Nem tudok kettészakadni.
És mostmár nem is akarok.

A kislányom ezen a héten velem van. Ő az a horgony számomra, aki újra és újra hazahúz, ha túlságosan elmerülnék a nagyvilág hívó hangjaiban, a lehúzó érzelmekben, vagy a meditációs gyakorlatok során megjelenő más tudatállapotok szivárványos vízióiban.

Ezért idén nem megyek a Pride-ra.

Pedig voltam már. És imádtam.
Olyan volt, mint egy nagy közös szívdobbanás. Egy pillanat, amikor a város szivárványszínekben lélegzett, és a szeretet nem volt kérdés, csak levegő, amit beszívunk és kifújunk egymás felé.
Bár minden nap ilyen lenne. Bár ez lenne az alap.

De most távol maradok.
Nem azért, mert a Pride ne lenne fontos.
Hanem mert 2025-ben, itt és most, nem érzem biztonságosnak, hogy a gyerekemet magammal vigyem (másra pedig max pár órára tudnám/akarnám rábízni). És ez nem személyes félelem — hanem politikai valóság.

Miközben a kormány újra és újra hangoztatja, hogy „családbarát” és „gyermekvédelem” – épp a rendszer működése az, ami miatt ma Magyarországon nem lehet egy szeretet-ünnepen biztonságban lenni.
Ez nemcsak szomorú. Ez egy abszurd ellentmondás.

De most mégsem a hiányról akarok írni.
Hanem arról, amit választottunk helyette.
Ami nem pótlék, nem B-terv, hanem egy másik út — ugyanolyan valóságos, ugyanannyira fontos.

⸻

Eljöttünk kempingezni. 🤠
Ez az életünk első ilyen kalandja – a lányommal ketten, autóval, egy számunkra teljesen ismeretlen kalandra indultunk. Már önmagában az is kihívás volt, hogy elindultunk. Nem tudtuk, mi vár ránk. Nem volt biztos kapaszkodó, csak egy belső hívás, hogy menjünk.

Elsőre még a sátrazást sem mertük bevállalni. Így egy kis faházban lakunk, ami csinos, meghitt, saját kis bázisunkká vált azóta.

A kemping maga pedig… tele van gyerekzsivajjal, nevetéssel, pancsolással, esti fejlámpás rohangászással.

És ott van benne az a különös, nehezen megfogható energia, amit csak akkor érzünk, ha valóban kiszakadunk a hétköznapokból, és engedjük, hogy az ismeretlen új élménnyé formáljon minket.

A képen ott van Manci listája arró hogy miket hozzunk. Saját kézzel írta, színesen, pont úgy, ahogy az életet látja: részletekbe szeretve.

Könyv, nagyító, vécépapír, plüss.
Itt is minden van, ami egy boldog élethez kell.

⸻

A szabadság másik arca

Filozófusként azt mondanám: a szabadság nem csak a zászlók lobogásában van.
Ott is van, persze — de ugyanannyira ott van abban is, ha nemet mondunk valamire, amire kellene mennünk. Ha nem „a nagy ügy” mentén hozzuk meg a döntést, hanem a belső igazság mentén. Ha tudjuk, hol van a határ a bátor kiállás és a gyerek védelme között.

Ez is szabadság: felismerni, hogy hol van most a helyem.
És ez is bátorság: nem odamenni, ahol „jelen kellene lenni” — hanem teljes szívvel ott lenni, ahol valóban jelen tudok lenni.

⸻

Anyai döntés ≠ lemondás

Sokszor úgy érezzük, hogy ha anyaként nemet mondunk valamire, az lemondás.
Pedig ez nem visszalépés.
Hanem kapcsolódás.
Az ilyen döntésekben születik meg a kötődés új ée mélyebb minősége. Az a pillanat, amikor a gyerek szemében nem csak anya vagy — hanem társ, kalandor, biztonság, erő.

És ha a szabadságot tényleg komolyan vesszük, akkor el kell ismernünk: egy anya, aki nem megy Pride-ra, mert az ő szabadsága most a gyerek védelme, ugyanúgy a szabadságot éli.
Ahogy az is, aki kimegy — annak minden kockázatával együtt.

⸻

Mikroközösségek, nagy tanítások

Sokszor hisszük, hogy a közösségi élmény csak tömegben valósul meg.
De valójában egy pacsizás a faházaknál, egy beszélgetés a sátor sarkában, vagy a rizspufi és az eper megosztása egy másik gyerekkel ugyanúgy közösség.

És igen, ez most egy iskolai szervezésű kempingezés. Sokféle gyerek, sokféle szülő, sokféle háttér – és mégis: itt is van szeretet, nyitottság, elfogadás.

Igyekszünk egymás felé fordulni ítélkezés nélkül, a legjobb tudásunk szerint. Nem mindig tökéletesen, de szándékkal, figyelemmel, jelenléttel.

Ez a hosszú hétvége nekünk most szeretet-ünnep.
Csak nem a belvárosban, hanem a természetben.
Nem a hangos „love is love”-ban, hanem a csendes „jó, hogy itt vagy”-ban.

A szabadság, elfogadás és szeretet nem mindig zászlók alatt történik.

Néha egy közös szendvics felett. Egy ölelésben. Egy segítő kézben a folyóparton.
Vagy egy közös estimese olvasásban.

⸻

Ez is egyfajta Pride.

Pár nap, amit együtt töltünk.
Nem a betonon, hanem a fák között.
Nem transzparensekkel, hanem pakolós listákkal.
Nem hangszórókkal, hanem a madarak reggeli hangpróbájával.

És ha az élet tényleg ott van, ahol a szívünk van – akkor most is ott vagyunk.

⸻

💬 És te? Hol vagy most a szíved szerint?

Írd meg kommentben, vagy csak kérdezd meg magadtól ma este.

Lehet, hogy a válasz nem egy térképen van,
hanem a gyereked tekintetében.
Vagy egy plüssmajomban.
Vagy benned.

⸻

❤️ Együtt vagyunk azokkal, akik a szeretés mellett döntenek. És ha te is ilyen vagy, akkor összetartozunk.