Ki ezt, ki azt szív fel…
Én ma csak levegőt. Meg egy kis tengervizet.
Valahogy így is nézhet ki egy nap végén az önszabályozás.
Vagy legalábbis: az a verzió, amikor már nem kell bűntudattal betolni a süteményt, mert nem a marlenka a gond.
Hanem az, ha nem tudunk máshogyan jelen lenni a saját életünkben, mint szerrel tompítva.
És ez nem csak másokra igaz, hanem rám is.
Képernyőmentesen túlélni – vagy végre tényleg jelen lenni?
Mancinál szeptember óta fokozatosan csökkentettem a mesenézést és a kütyüzést.
Három hete teljesen képernyőmentesen élünk.
Múlt héten pedig 0–24 együtt voltunk. Nulla pótcselekvés, maximális jelenlét.
Ez gyönyörű volt.
Számomra baromi fárasztó.
És mindkettőnk számára egy idegrendszeri reboot.
Ezért ma csak feküdtem.
Mert megtehettem.
És mert végre már meg is tudtam engedni magamnak.
Persze elindult a scrollozási késztetés.
Ismerős, biztonságos reflex.
Engedtem is neki egy ideig. Csak figyeltem.
Aztán visszamentem a csendbe.
Este vacsoráztam egy finomat és táplálót, aztán kiültem az erkélyre.
Gyertyafény.
Naplemente.
Langyos szellő.
És egy kis marlenka a meggyszörp mellé.
Na meg a gondolat, ami újra elindult bennem:
Mi mindent használunk szerként, anélkül, hogy annak neveznénk?
///
A függőség nem az, aminek látszik
A szenvedélybetegség nem betegség. A szenvedélybetegség szenvedés.
Sokáig csak a szélsőségeket hívtuk függőségnek.
Drog. Alkohol. Szerencsejáték.
Összeomlott élet. Szenvedő család.
De a valóság sokkal hétköznapibb.
Egy kávé, ami kell reggel.
Egy üzenet, amit nem lehet nem elküldeni.
Egy süti, hogy „legalább egy kis öröm legyen már”.
Egy sorozat, amit talán már nem is élvezel. Csak még egy részt megnézek. Aztán hajnal lesz.
Szex. Vásárlás. Jóga.
Bármit lehet szerként használni.
És sokszor csak újra meg újra cserélgetjük ezeket – a kiváltó ok érintése nélkül.
A valódi változás megkerülésével.
Az ártalmas szokások mint túlélési minták
Nem is tudod, mikor kezdődött.
Csak azt érzed: már nem te irányítasz.
Nem, ettől nem vagy gyenge.
És nem vagy beteg.
A függőség — főleg az ártalmas, de láthatatlan típusai —
az idegrendszered válaszai arra, amit egyedül nem bírtál el.
Egy jól bejáratott belső útvonal.
Ami segített.
Akkor.
Mert más választás nem volt.
De ha ma már nem segít, csak elválaszt —
ha tompít, szétszed, izolál —
akkor talán ideje megnézni, mit is fed el.
Nálam így nézett ki
Nálam az (ártalmas) kapcsolatfüggés vitte a prímet sokáig.
De volt olvasás. Tanulás. Chatelés.
Mézes-krémes.
Cigi.
Zabtejes kávé.
Vörösbor.
Fröccs.
Maszturbálás.
Önfejlesztés.
Önismeret.
Gyógyulás.
Spiritual bypassing.
(A sportra bezzeg nem függtem rá.)
És lett mesenézés — Mancinál.
Mert nem volt több figyelmem.
Nem volt rendszerem, csak egy testem, ami elfáradt.
Ez nem bűn.
Ez emberi.
Kivel vagy közben egyedül?
A kérdés nem az, hogy mihez nyúlsz.
Hanem hogy mi elől.
És hogy kivel nem vagy közben.
Mert a függőség lényege nem a tárgy, nem is a viselkedés —
hanem a kapcsolathiány.
És nem minden függőség igényel elvonót.
De minden olyan szokás, ami fájdalmat okoz, vagy pont hogy a fájdalmat hivatott elkerülni vagy érzésteleníteni, és újra meg újra visszatér, ismétlődik —
figyelmet érdemel.
Nem akaraterőt.
Nem programot.
Hanem kapcsolódást.
///
Mi történik, ha velem dolgozol?
Nem kapsz módszert.
Nem kapsz életmódprogramot.
Nem kapsz egy újabb tökéletes rutint.
Kapcsolatot kapsz.
Egy teret, ahol végre lehet nem tudni.
Ahol lehet szétcsúszni.
Ahol lehet lassúnak, bizonytalannak, fáradtnak lenni.
Ahol megtapasztalhatod, hogy milyen az, amikor valaki ott van veled,
anélkül, hogy meg akarna javítani.
És ebben a térben,
lassan változni kezdhet az, amit eddig csak elnyomtál.
Nem holnapra.
Nem hirtelen.
De érezhetően.
A változás nem cél.
Hanem mellékhatás.
Annak a következménye, hogy végre van, aki ott van veled, amikor fáj.
Ha most még csak olvasol – tartsd meg ezt a gondolatot.
Nem kell sietni.
Elég, ha érzed: másképp is lehet.
Ha beszélnél róla – írj nekem.
Nem kell, hogy tudd, mit mondj.
Elég, hogy vagy.
Ha nem tudod, van-e helyed nálam –
Kérdezz bátran.
✨ hello@kunido.hu ✨
Itt vagyok. És tartom a teret.
