Önfeladás a kapcsolatokban

Elhagytam magam, és szeretetet koldultam.

Megalkudtam, hogy ne maradjak egyedül. Beleegyeztem, hogy ne legyek „túl sok”. Visszavettem a hangomból, a kérésből, a vágyaimból – mert azt hittem, a szeretet csendes, türelmes és mindent kibír.

És sokáig azt is hittem, hogy szeretve vagyok. Teljes szívvel hittem benne. A közelség, a figyelem, az együttlét – mind ismerős volt. Csak később, lassan és fájdalmasan, az önismeret kegyetlen és gyógyító útján kezdett kiderülni: amit kaptam, nem volt valódi szeretet. Csak annak tűnt.

És – talán ez fájt a legjobban – hogy amit adtam, az sem volt az. Mert amit adtam, az gyakran nem szabadságból, hanem félelemből fakadt.
Kapcsolódni akartam, bármi áron. Marasztaltam, mert rettegtem a veszteségtől. Vagy szakítottam, hogy ne fájjon ha elhagynak. Engedtem hogy hozzám érjenek, mert nem mertem nemet mondani. Kedveskedtem másoknak, hogy elfogadjanak. És közben elhittem, hogy ez a szeretet.

De nem az volt. És ezzel szembenézni talán még nehezebb volt, mint elengedni másokat. Mert ehhez saját magamból kellett visszavennem valamit – az illúziót, hogy „én legalább rendben voltam”.

És közben eltűntem. Apránként, észrevétlenül. De ha őszinte akarok lenni: nemcsak eltűntem – talán nem is voltam igazán. Csak egy védekezés, egy megfelelés, egy jólnevelt szerep. És a legijesztőbb az volt, hogy fogalmam sem volt róla, ki vagyok akkor, ha mindezt leveszem magamról.

Aztán egy nap belül megszólalt valaki, akit rég elhallgattattam. Nem kiabált. Nem vádolt. Csak suttogott: „Elég volt.”

És hirtelen láttam, milyen árat fizettem. Hogy a béke, amit hittem, valójában beletörődés volt. Hogy a csend, amit választottam, nem nyugalom, hanem félelem. Hogy a kapcsolódás, amit hajszoltam, valójában menekülés volt önmagamtól.

Azóta tanulom, hogyan legyek jelen úgy, hogy közben nem veszítem el magam. És még mindig tanulom, hogyan lehet nemcsak szeretetet adni magamnak, hanem kapni. Elfogadni. Megengedni. Hogy ne csak adó legyek a kapcsolatokban – hanem befogadó is. És ne zárjam ki a jót, csak mert nem szoktam hozzá.

Mert igen: félelmetes újra megnyitni a szívet. A felismerések után könnyű lenne bástyákat építeni, mindent lezárni, hogy „soha többé ne fájjon”. De a múlt sebeinek elkerülése gyakran a jövő boldogságát torlaszolja el. És én nem akarok önmagam elől bujkálni tovább.

Inkább megkockáztatom az újrakezdést. Nem akárkivel, persze. De akivel lehet – ott már önmagamként leszek jelen. Nem valaki más árnyékában, nem szeretetért cserébe – hanem szabadon.

Mi változott? Már nem félek attól, ki marad, ki megy. Mert most először nem a másik határoz meg engem. És ebben több őszinteség és szeretet van, mint bármelyik múltbéli kapcsolódásban.

Ha most fáj, hogy amit kaptál és amit adtál, nem volt valódi szeretet – az nem azt jelenti, hogy elrontottál valamit. Azt jelenti, hogy ébredsz.

És ha most kezdenél újra – de ezúttal nem hagynád el magad közben… akkor itt vagyok. Szívesen kísérlek ezen az úton.

👉 Itt jelentkezhetsz konzultációra: hello@kunido.hu