Micsoda cirkusz!

🎪 Cirkusz az egész, és mi vagyunk benne a mutatvány?

“We’re all going to die, all of us, what a circus!
That alone should make us love each other but it doesn’t. We are terrorized and flattened by trivialities, we are eaten up by nothing.”
— Charles Bukowski

Bukowski nem simogat. Nem szépít.
A porondra világít, és azt mondja:

nézd már, ember – mind meghalunk.
Hát nem röhejes, hogy mégis egymás torkának esünk a semmiért?!

És tényleg.

A halál ténye túl nagy, túl távoli.
Most inkább azon agyalunk, hogy elég zöld-e a smoothie, elég lapos-e a hasunk,
nem rontjuk-e el mi is a gyereknél, amit anyánk/apánk is elrontott nálunk,
vagy hogy vajon mi lesz, ha megint én kezdeményezek.

Közben nagy a pörgés a porondon.
A mutatvány már zajlik, mi pedig a trapézon hintázva próbálunk egyszerre a semmitől rettegni, és a lényeget nem észrevenni.

⸻

Camus szerint az élet abszurd.
Kierkegaard szerint szorongató.
Nietzsche szerint játék.
Lacan szerint véget nem érő szerepjáték.

Bukowski a cirkuszt használja metaforaként – és ez nemcsak költői kép, hanem egzisztenciális diagnózis.

De nem ő volt az első, aki rámutatott.

Még valamikor felsősként tanultam angol órán egy részt Shakespeare Ahogy tetszik c. szövegéből. Azóta gondolkodom ezen a témán. 🙂

“All the world’s a stage,
And all the men and women merely players;
They have their exits and their entrances…”
— William Shakespeare, As You Like It

Szerepek. Belépők. Kilépők.
Egyik nap bűvészként tereljük el a figyelmet a belső ürességről, másnap kötéltáncosként egyensúlyozunk a társadalmi elvárások és belső vágyaink között.

És közben úgy csinálunk, mintha valaki nézne minket. Pedig valójában mindenki a saját mutatványával van elfoglalva leginkább.

⸻

Bukowski azt mondja:
“We are terrorized and flattened by trivialities.”
És lehet, hogy igaza van
de csak akkor, ha kívülről nézzük.

Mert ami kívülről apróságnak tűnik –
egy válasz nélküli üzenet,
egy félrenézés, egy elharapott szó –
belülről gyakran óriásként nehezedik ránk.

Nem csak a nagy drámák tesznek tönkre minket –
hanem az el nem siratott pici veszteségek.
A ki nem mondott sérelmek.
A „nem számít” mögé csomagolt fájdalmak.

A semmi emészt fel minket –
de csak mert nem engedjük meg magunknak, hogy valaminek lássuk.

⸻

És ha a cirkusz nem is tragédia, hanem tánc? 💃

Bukowski a cirkuszt groteszknek látja.
De van egy másik olvasat is.

Alan Watts, a keleti filozófiák nyugati tolmácsa úgy tartotta: az élet nem probléma, amit meg kell oldani, hanem játék, amit lehet játszani.

“This is the real secret of life – to be completely engaged with what you are doing in the here and now. And instead of calling it work, realize it is play.”

Ez nem azt jelenti, hogy minden szórakoztató.
Hanem azt, hogy ha jelen vagy benne, akkor valóságos lesz.

Az élet ekkor nem egy előre megírt forgatókönyv, hanem improvizáció, ahol minden pillanatban újraírhatjuk a szerepünket.

És ha már úgyis halandók vagyunk, miért ne táncolnánk addig, amíg szól a zene?

⸻

Mindenekelőtt azonban talán elég csak egy pillanatra megállni

Nem kell kilépni minden szerepből.
Nem kell új identitást fabrikálni.

Néha elég csak megérezni, hogy még élünk.
Hogy számítunk egymásnak.
Hogy itt vagyunk. Egy darabig.

⸻

És talán pont azért tudok erről így írni

Mert én is ültem már a porondon úgy, hogy belül szétestem. Amikor úgy kellett mosolyognom, hogy közben a lelkem a kulisszák mögött zokogott.

Épp emiatt tudom:
nem kell mindig mutatványt hozni.
Elég, ha hozod magad.

⸻

🎪 Ha elfáradtál a zajban, és szeretnél valakivel együtt ülni a nézőtéren,
aki nem mondja meg, mi legyél és milyen legyél –
akkor várlak.

📩 hello@kunido•hu
👉 kunido•hu”