Tartva vagyok

☀️🌕

Ma délután a földön ültem.
Nem jógamatracon, nem meditációs párnán – csak a játszótér porában.
Oké, a kedvenc piknikplédemen.
A hátamat egy fa törzsének döntöttem, és néztem a kislányomat, ahogy mászókázott.

A Nap már alacsonyan járt, de még az arcomat simogatta, és egyszer csak halkan, nesztelenül, valami megérkezett belülről.
Egy emlék.

Sok évvel ezelőtt, egyszercsak ez a mondat szakadt ki belőlem: „Teljesen gyökértelen vagyok.”

Nem éreztem otthon magam a testemben.
Nem éreztem otthon magam a családomban.
Nem éreztem magam otthon a Földön.

Akkoriban csak lebegtem valami tér és idő nélküli magányban. Mint egy kívülálló, aki véletlenül tévedt ide.

Tudtam, hogy elvileg a Föld része vagyok – de úgy éreztem, csak bolyongok rajta.
Vagy még azt sem. Egészen eltávolodtam a természettől. A saját természetemtől is.

Ez a felismerés – innen visszanézve – egy hatalmas fordulópont volt.

Akkor kezdtem el tudatosan keresni valamit, amiről nem is tudtam pontosan, hogy micsoda, és amit sosem tanítottak: hogyan lehet újra otthon lenni.

Előbb a zen, aztán a vipassana meditációt kezdtem gyakorolni, párhuzamosan az önismereti, terápiás folyamataimmal.

A vipassana – a testérzetek figyelésén keresztül – lassan újra visszavezetett a testembe.

Aztán egyszercsak elmentem sátrazni az erdőbe. És rettegtem.

Féltem a neszektől, a sötéttől.
A világtól, ami nem volt keretek közé szorítva.
Nagyon elveszettnek éreztem magam.

De valami ott, a csillagos ég alatt, ahogy a földön feküdtem, belémkúszott. Végigtekergett a gerincemen. Belebizsergett mindenem. Maga az élet talált utat hozzám. Vagy én hozzá. Vagy egymást találtuk meg. Végre kaptam levegőt is, úgy, mint addig soha.

—

Ma, ott a fa tövében ülve nem volt nagy megértés. Nem volt „aha-élmény”.
Csak egy csendes élmény a gyerekzsivajban:

Ez a fa, amihez most támaszkodom, tart.
A Föld, amin ülök, tart.
Ez a kislány, aki belőlem született, tele van élettel – és emlékeztet arra, hogy én is abból vagyok.

A testem, ami éveken át idegen volt, már nem hogy nem ellenségem – hanem a legnagyobb szövetségesem. És tart. Tart engem.

Annyira, mint még soha. Merthogy ma reggel pont futottam is. A közeli parkban. Nem sokat. Nem gyorsan. De kimentem. Mozdultam. Két hete ez még elképzelhetetlen lett volna.

Ma pedig a lábaim vittek. Nem céllal, nem bizonyításból – hanem mert jólesett.

Nem kívülről jött a nyomás, hanem belülről a hívás.

—

Eszembe jutottak azok is, akik sosem felejtették el, hogy tartva vannak.

A nagymamám, aki egyszer hosszasan beszélt valami nagyon másról. Ült egy vidéki vályogházban a viaszos vászonnal borított műanyag asztalnál – és úgy fogalmazott, hogy az élet éli őt.

Ez annyira szürreális volt,
úgy megütötte a fülem,
hogy mélyen és sokáig merengtem rajta utána.

Az ausztrál őslakosok szerint a világot nem megalkották – hanem éneklik. És ha nem énekeljük tovább, a világ dalai megszakadnak.

A sámáni hagyományokban a növények nem eszközök, hanem élő tanítók.
Nemcsak gyógyítanak – válaszolnak, vezetnek.
A velük való kapcsolat nem módszertan, hanem párbeszéd.
Figyelmet kíván, nem technikát.
Aki figyel, megérezheti, hogy minden növénynek van egy minősége, lelke.

És ott van a micélium – a gombák föld alatti, láthatatlan, élő hálózata, ami mindent összeköt. Olyan, mint egy földalatti idegrendszer.

Nem harsány. Nem látványos. Nem kér figyelmet. Csak teszi a dolgát. Összehangol. Átad. Táplál. Fenntart.

—

És mi – emberek, sejtek, idegrendszerek, szülők, gyermekek, futók, nemfutók, meditálók, nemmeditálók – ugyanígy vagyunk összefűzve.

Nem mindig látjuk. Nem mindig tudatosul. De ettől még részei vagyunk egy hatalmas hálózatnak. Ahogy a test is csak akkor tud egészségesen működni, ha a szervei harmóniában vannak egymással – és ahogy a sejtek között ott az együttműködés, úgy tartanak meg minket is ezek a finom, láthatatlan, mégis életadó kapcsolatok.

A testem mozdul.
A ritmus bennem lüktet.
A Föld emlékeztet.

És én – végre – újra hajlandó és képes vagyok figyelni.

—

Nem felemelkedni akarok. Hanem otthon lenni ebben a testben, ezen a bolygón, ebben az életben. A saját ritmusomban. Láthatatlan szálakkal beleszövődve a nagy hálózatba.

🌿 Ha te is erre vágysz – ha újra emlékeznél rá, hogy tartva vagy – gyere. Üljünk egymás mellé, akár a földre is.

📩 Ha jönnél hozzám beszélgetni: hello@kunido.hu