Az abszurd peremén – amikor már nem tudod, mit higgy
Az abszurd peremén – amikor már nem tudod, mit higgy
„The human obsession with purpose is merely a distraction from the absurdity of existence.”– állítólag Gogol mondta ezt. De biztosan? Nem tudjuk. És talán épp ez a lényeg.
Mert valójában nagyon kevés dologban lehetünk igazán biztosak.
A saját nevünkben? Talán. De megváltoztathatjuk ezt is.
A gravitációban? Amíg reggel nem lebeg el a kávé.
A szeretetben? Az már sokkal neccesebb.
Az élet értelmében? Ne viccelj.
És ez rohadtul ijesztő lehet.
Legalábbis annak, aki biztonságra, rendszerekre, struktúrákra vágyik.
Annak, aki keresi a kapaszkodót, a válaszokat, az értelmet.
Vagyis: mindannyiunknak.
Mert úgy szocializálódtunk, hogy a tudás: hatalom. A kiszámíthatóság illúziója, hogy ha elég információnk van, akkor uraljuk a világot. Vagy legalább a saját világunkat.
És a vagyon: biztonság – mintha a bankszámlánk egyenlege megvédhetne a veszteségtől, a hiánytól, a haláltól. Mintha az anyagi biztonság megváltás lenne, nem csak eszköz.
A célok pedig: mentőövek az értelmetlenség óceánján.
Ez a modern ember biztonság-fétise.
A tudat alatt futó hiedelem, hogy „ha mindent jól csinálok, akkor majd nem fáj”.
Majd nem vesztem el.
Majd megértem.
Majd megúszom.
Csakhogy – mi van, ha ezek csak ideiglenes konstrukciók?
A pszichénk túlélési mechanizmusai.
Kísérletek arra, hogy kibírjuk a nemtudást.
—
Mi van, ha nem kéne mindent tudnunk?
Mi van, ha nem azért nem találjuk az élet értelmét, mert még nem jött el a megfelelő pillanat, a megfelelő kurzus, a megfelelő kapcsolat – hanem mert nincs is olyan, hogy egyetemes, végérvényes, globális „értelem”?
Mi van, ha ez az egész csak egy tánc? Egy játék. Egy álom. Egy eltévedt pulzus az univerzum szövetében?
De mi van akkor, ha ez nem baj?
Vagy mi van, ha ez épp az értelme?
Van, aki azt mondja: az élet értelme az, hogy értelmet adjunk neki. Nem megtalálni kell – hanem teremteni.
És ez is egyfajta szabadság.
Ami mindenképp felelősséggel is jár.
—
A cél mint menekülés… vagy horgony
Az idézet azt mondja: a célra való fókuszálás csak elterelés. Egy menekülőút a bizonytalanság elől. Az abszurd elől. Az elől, hogy valójában nem tudjuk, miért vagyunk itt – csak vagyunk.
És valóban: hányszor foglaltuk már le magunkat új projektekkel? Hányszor kezdtünk el célokat kitűzni, amikor fájt valami, vagy semminek sem volt értelme?
Ez nem hiba. Ez egy nagyon is emberi működés.
Sőt, egy bizonyos nézőpontból: bölcsesség.
Mert a cél lehet menekülés is. Az is jól jön olykor. De lehet horgony is.
Ahogy a tudás lehet kontrollmánia,
de lehet felszabadító is.
Ahogy a pénz nem boldogít.
…de van az a dimenzió, ahol igenis boldogít.
Amikor ki tudod fizetni a terápiádat.
Amikor a gyerekednek meleg étel van az asztalon.
Amikor el tudsz menni szabira, mielőtt kiégsz.
Ahol az anyagi biztonság nem válik fétissé,
de elég alap ahhoz, hogy megpihenj.
A nondualitásban az igazságok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
A „nem tudom” és a „teremtem” egyszerre lehet igaz. A cél lehet illúzió – és lehet kapaszkodó is.
—
A tudomány sem mentes a hittől
És ha már hit: a tudomány sem kivétel.
A legtöbben nem azért hisznek a tudósoknak, mert saját kísérleteket végeztek – hanem mert „úgy van megírva”. Miközben a tudomány is folyamatosan fejlődik, újraírja, cáfolja, árnyalja korábbi önmagát.
Ami tegnap még „tudás” volt, ma már lehet, hogy hibahatár. De ettől még nem hazugság – csak élő. Mint minden más is.
A valóság nem egzakt képlet, hanem pulzáló paradoxon. Élő, változó, kiismerhetetlen.
—
De akkor hogyan lehet nem megőrülni a nemtudásban?
Nem úgy, hogy megszünteted.
Hanem hogy megtanulsz együtt lenni vele.
Le lehet lassulni.
Lehet csak úgy lélegezni.
Lehet megpihenni a kérdésben.
Mert van valami mély, tiszta és ősi abban, amikor már nem kapaszkodsz.
Amikor nem vagy biztos semmiben – és mégis jelen tudsz lenni.
Talán nem is az a baj, hogy nem tudunk,
hanem hogy azt hisszük: tudnunk kéne.
Ha ezt elengeded, a nemtudás nem űr lesz,
hanem tér.
—
Nade akkor hogyan lehet így élni emberi testben?
Pont így.
Kérdésekkel.
Félmondatokkal.
Ölelésekkel.
Térdre esésekkel.
Kávéval.
Fagyival.
Sok szarral.
Társakkal.
Gyerekek kérdéseire adott bizonytalan válaszokkal.
És azzal a képességgel, hogy nem tudsz mindent – de itt vagy.
Nem attól teljes az élet, hogy minden kérdésre válaszunk van.
Hanem attól, hogy jelen vagyunk azokkal, akik fontosak nekünk.
Akkor is, ha nem tudjuk, hová tartunk.
Akkor is, ha nem értjük, miért vagyunk itt.
Mert itt vagyunk.
És ez már elég.
—
Végülis…
Aki biztos mindenben, az valószínűleg már rég nem kérdez semmit.
Aki bizonytalan – az még él.
Még figyel.
Még kíváncsi.
Ha te is így vagy vele: gyere, legyünk kíváncsiak együtt hello@kunido.hu
