Amikor már nem lehet kimondani, hogy „szeretlek” – csak annyit, hogy Dömdödöm
A szeretet szavunk… nos, finoman szólva is túl van használva.
„Szeretlek” – mondja a szülő, miközben a gyerekének azt tanítja, hogy ne hisztizzen.
„Szeretlek” – mondja a partnered, miközben bánt, lekicsinyel vagy kontrollálni próbál.
„Szeretem az embereket” – mondja a poroszló, és suhint egyet a somfa pálcával.
„Szeretem a tökmagot” – mondja a kamasz, és kettéharapja a héját.
És akkor jön Dömdödöm.
Elindul, hogy szeretlek-et mondjon. De mire odaér, már nem tudja kimondani. Mert valahogy… kiüresedett a szó. Túl sokféleképpen hallotta mások szájából. Túl sok hazugsággal keveredett össze. Túl sokszor jelentett mást, mint amit jelenteni kellett volna.
És inkább nem mond semmit.
Csak annyit:
Dömdödöm.
Egy szó, ami nem is szó. Egy hang, ami nem akar többnek látszani, mint ami. Egy rezgés, amiben benne van a bizonytalanság, a félelem, a szeretet tisztasága – és az őszinteség fájdalmas súlya.
Mert mi van akkor, ha tényleg szeretünk valakit – de nem akarjuk úgy szeretni, ahogy mások tették?
Nem akarjuk feltételekkel, manipulációval, klisékkel összemosni.
Nem akarunk hazudni.
És nem akarunk félreérthetőek sem lenni.
Akkor csak annyit mondunk:
Dömdödöm.
És akinek ezt mondjuk, ha valóban lát minket, érteni fogja.
Talán nem szó szerint. De szívből. Mert a szeretetnek nem mindig vannak pontos szavai – de mindig van jelenléte.
_
De van itt még valami.
Egy mondat, amit szinte mindannyian mondtunk már:
„Én szeretem az állatokat.”
És közben jóízűen falatozunk egy tányér kolbászt.
És nem, a probléma nem az, hogy kolbászt eszünk.
Hanem az, hogy közben azt mondjuk: szeretem.
A szó és a tett szétesik.
A szeretet itt már nem kapcsolódás, csak egy kényelmes szófoszlány. Egy esztétikai dísz a disszonancia tetején.
Lehet, hogy Dömdödöm ezt is hallotta valahol. Hogy egyre többször mondjuk: „szeretlek”, amikor valójában azt érezzük:
„Szeretem azt az énemet, aki melletted lehetek.”
„Szeretem, hogy megnevettetsz, hogy támogatod az álmaimat, hogy kielégíted a szükségleteimet.”
És bár mindez fontos… Sőt: gyönyörű.
De a szeretet nem tulajdoni viszony. Nem haszonkulcs. Nem visszatérítendő kedvesség.
Ha csak azt szeretjük a másikban, amit magunk miatt kapunk tőle,
akkor lehet, hogy nem is a másikat szeretjük igazán – csak önmagunk egy jobb verzióját.
Ez nem bűn. Csak nem szeretet.
Vagy legalábbis: nem az a fajta, amit Dömdödöm szeretett volna kimondani.
_
💭 Neked mit jelent most a „szeretlek” szó?
Mikor hallottad utoljára tisztán, feltételek nélkül? És mikor mondtad ki úgy, hogy valóban benne voltál?
Ha egy ideje már nem tudod kimondani… lehet, hogy nem veled van a baj.
Lehet, hogy egyszerűen már túl sok a zaj körülötte.
És lehet, hogy nálad is itt az ideje új nyelvet találni.
Egy igazabbat. Egy csendesebbet. Egy dömdödömebbet.
🌀 Várlak egyéni konzultációra szeptembertől, Pesten személyesen, vagy online a világ bármely pontjáról.
Ha szeretnél elindulni a belső nyelved megtalálása felé – a szeretet nyelvén, de bullshit nélkül – keress bátran.
– Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit.
El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek.
Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe…!”
“Mi az, hogy de ha még egyszer – gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni?”
Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást.
„Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket.
„Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával.
„Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány.
Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.”
„Mi az, hogy igazán?!- háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.”
S akkor elgondolkozott ezen a “szeretni” szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.”
Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.
– És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? – kérdeztem.
– Egészen bizonyos lehetsz benne – mondta Mikkamakka -, ámbár könnyen meglehet, hogy ezt a történetet Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg nem tud mást mondani, csak azt, hogy dömdödöm.
— A Négyszögletű Kerek Erdő (részlet), Lázár Ervin