🐍 Új társ érkezett mellém.

„Szeretgesd meg a dobodat, Ő is a gyermeked már ”
– írta egy kedves ismerősöm péntek este.
Elmosolyodtam.

Mert ez a dob… részben valóban belőlem született.
A testemből, a figyelmemből.
A kezeimen keresztül átfolyt rajtam.
Mondhatjuk, hogy rajtam, rajtunk keresztül érkezett.
De mégsem gyermek.
Nem „szültem” őt –
de részt vettem Dáviddal (Nefrin Drums and Rattles) a születésében.
És közben ő is formált engem.

De ez a dob nem csak rólam szól. Viszont rajtam keresztül szólal meg.
A kapcsolatunk más.

Nem tőlem indul, és nem vár tőlem biztonságot és iránymutatást, mint egy gyermek.
Ő vezet. Kísér. És tart.
Nem teremtmény. Nem eszköz.
Hanem a jelenben tart. Szellem. Társ.

_

Ami különös, hogy nem is akartam új dobot, habár persze mindig gyönyörködtem Nefrin és Bianka munkáiban.

Évek óta volt már egy kisebb, kecskebőr dobom, amivel örömmel dolgoztam – magamban, vagy a hozzám fordulókkal. Gyönyörű, kompakt, épp olyan, amilyennek lennie kellett.
Nem vágytam semmi „nagyobbra”.
Pláne nem akartam sámánkodni, és ebből identitást gyártani.

De pár hete elkezdtem érezni valamit, ahogy a Lélekjáték vezető képzés folyamatában újabb gyakorlatokon újabb élményeim lettek.

A kis dobom hangja még mindig szép volt –
szerettem vele mormogni, fütyürészni, énekelni,
és a rezgése így is sokat segített.
De… üresnek tűnt.
Valami hiányzott belőle.
Nem volt benne szellem.
Csak hang.
De már nem csak hangra volt szükségem.
Hanem valami másra.
És akkor, szinte magától, megfogalmazódott bennem:
itt az idő.

De én nem csak venni akartam egy dobot
részt akartam venni a születésében.
Nem tárgyat akartam választani, hanem kapcsolatba lépni azzal, ami azon keresztül szeretne megnyilvánulni.
És a csoda az volt, hogy Nefrinnél pont volt egy szabad nap akkor, amikor nekem is.

Az extra poén pedig az volt, hogy egyik reggel miközben Mancival sétáltam, és mondtam hogy este hajat mosunk, a hajamról kezdett el beszélni, és nem azt mondta a loknikra hogy csigásak, hanem hogy olyanok mint a kecske tőgye. 🤣

_

Már reggel is úgy készültem, mintha szertartásra mennék.
Kitakarítottam. Rendet raktam. Levittem a szemetet. Lezuhanyoztam. Hajat mostam.
A testem és a lelkem is készülődött – valami változásra.
És ott volt az a különös félelem is, amit jól ismerek.
Nem bénító, nem hisztérikus – csak egyfajta gyomor alatti sűrűség, egy finom, félelemmel vegyes izgatottság. Az egó reszketése, amikor érzi: most valami történni fog.
Valami, amiből már nem lehet visszalépni.
Az a pillanat, amikor a kontroll már nem kapaszkodhat tovább, valami átalakul, elmúlik, és valami új vár.

_

És valóban: nem egy tárgy készült el.
Nem egy „hangszer”.
Ez a dob nem lett – ez a dob életre kelt.
A kezeink között, rajtunk keresztül.

_

🌀 A szimbólumok nem díszek, hanem üzenetek

A markolat háromágú mogyoróága első pillantásra ismerős volt. A botom is mogyoró, ami már két éve a társam, illetve támaszom volt egy vipassana elvonuláson. Még régebben egy mogyoró böjt során kerültünk közeli ismeretségbe, és a kapcsolatunk azóta is szeretetteljes.

Ez a háromágú markolat szerintem nemcsak szép, hanem van benne valami ősi is. Halványan emlékeztetett valamire, amit a kognitív memóriámból én nem tudtam.

Dávid mondta, hogy olyan, mint egy rúna. Tényleg! És más hozott is egy könyvet, amiben megtalálta.
A forma az Algiz rúna alakját idézi, ami a védelem, a tartás, a nyitott jelenlét szimbóluma a skandináv mitológiában.

Számomra az életfa törzsén kívül kicsit olyan még, mint a szarvas agancsa. És mint az ölelésre nyíló karok, amik óvnak és megtartanak.

Az Algiz azt kérdezi:
– Biztonságos számodra kapcsolódni?
– Boldog vagy mások társaságában?
– Gyakran érzel irigységet?
– Mi az, amit még mindig görcsösen őrzöl?
– Bele tudsz-e helyezkedni a másik valóságába?
– Mit változtatnál magadon?
– Mi történne, ha hagynád, hogy jöjjön, ami jön?

Ez a dob nem ural.
Nem tol, nem tolja túl a védekezést, hanem tartja a teret.
Ahogyan én is szeretnék jelen lenni:
figyelemmel, nyitottsággal, méltósággal.

_

Az életfa törzsének aljában vörös jáspis lüktet –
a szív és a gyökércsakra közös kapujaként.
Tűz és föld egyszerre.
Éltető, védelmező, ébresztő kő.
Nem ékesít – emlékeztet.
Körülötte tekeredő zsinór, mint egy köldökzsinór,
ami körbejárja az egész kávát – spirálisan, mint maga az Élet.

Mindez nem a technikáról, vagy a módszerekről szól, hanem a kapcsolatról.
Ahogyan kapcsolódunk önmagunkhoz, a világhoz, egymáshoz.

_

🐍 A kígyó – a változás szövetségese

Az ütőkre kígyót égettünk.
Nem előre eltervezetten. Egyszercsak rájöttem, hogy a kígyó kívánkozik oda.

A kígyó számomra nem csak egy szimbólum.
Tapasztalat. Élmény.
Sok-sok évvel ezelőtt, amikor már egy ideje benne voltam a saját terápiás folyamatomban,
egyszer csak meg tudtam fogalmazni: teljesen gyökértelen vagyok.
Nem éreztem otthon magam sem a testemben, sem a családomban, sem a Földön.
Nem tudtam kapcsolódni.
Léteztem, de nem voltam jelen.
Sem a testemben, sem az életemben.
De egyszercsak… megjelent a kígyó a fűben tekeregve, és belém mászott, végig a gerincemen. Lehet, hogy erre mondják, hogy a kundalini energiája ébredt fel bennem –
de nem extatikus elragadtatásban, nem látványosan.
Hanem azt az élményt hozva, hogy végre hazaértem, otthon vagyok magamban.
Azóta bennem él.
A gyógyítás, a kapcsolódás és a földelés szimbóluma lett.
Nem „spirituális eszköz”.
Barát. Kapocs. Energia. Játékosan így is hívom magamban, hogy Kunigundalini.
Számomra a kígyó nem félelmetes és nem varázslatos. Vagyis pont annyira varázslatos és/vagy félelmetes, mint bármi más.
És most már ő is itt van a dobban.

_

🦊 Rókaszellem – Dönts gyorsan!

Húztunk a folyamathoz egy-egy kártyát még reggel. Én a rókát.
A róka fürge. Figyelmes. Intelligens. Ravasz. Éber. Óvatos, de tudja, mit akar, és hogy mikor kell lépni. Nem kérdőjelezi meg az ösztöneit.

Figyelmeztetett, hogy még mindig túl sokat agyalok, amivel önmagamat akadályozom.

A döntéseim a dobkészítéssel kapcsolatban azonban gyorsak voltak mindvégig. És pontosak. Nem tökéletesek, de őszinték.

A róka nem moralizál, csak teszi a dolgát. És ha nem mész vele, akkor megy nélküled is.

_

🐘 Elefántszellem – Tanulj a múltból

Ezt a lapot Dávid húzta még az érkezésem előtt.
És mára már világossá vált: ez a dob valójában nem új.
Ő már létezett ezelőtt is. Már rezgett más kezekben, más szívek alatt.
Arra hívott, hogy emlékezzünk rá. Visszahívtuk, hogy a tanulás helyett segítsen az emlékezésben.

Az elefánt emlékezete nem a fájdalomról szól, hanem a méltóságról és a bölcsességről.
És ez a dob is ezt hozza: erőt és szelídséget egyszerre.
Egyfajta igazságokon túli bölcsességet.

_

🐐 A kecske és 🦌 a szarvas – az állatok, akik jöttek

A dob bőre kecskéből készült.
Sokak számára sátáni szimbólum, számomra nagyon földi, és rokonlélek a Kos-ságommal.
A kecske az, aki megy, amerre más talán nézni is alig mer.
Aki nem fél a sziklás falaktól sem. Aki egyszerre bohókás és túlélő.

Aki az ösztönvilág erejét nem elfojtja, hanem önazonosan éli magában. Ráadásul mennyei és tápláló tejet ad. 🙏

Nekem Pán is eszembe jut róla, a félig kecske istenség, aki kapcsolódik a szexuális vágyhoz és a félelemhez (innen ered a „pánik” szó). Aki a pásztorok és a vadonban élők istene, de a vágy és a félelem isteneként is ismert.
Az ütő csörgős feje szarvasbőrből lett.
A szarvas: a figyelő, a halk lépésű vezető.
Az intuíció. Az, aki előbb hallja meg a veszélyt – és az áldást is.
Aki csak akkor fut, ha valóban futni kell.
De ha marad – a jelenlétének nemességével megszenteli a teret. ✨

Mindketten sokat adnak, a kecske és a szarvas is.
Nem csak bőrt kaptunk tőlük tegnap. És én tisztelettel adózom mindazért, amit kaptam.
A hangjuk, az életük nem veszett el, hanem átalakult.

_

💫 Ez a dob: nem gyermek. Hanem Társ.

Nem ural. Nem kérdez. Nem dicsér.
Ott van. Erős, ha kell – csendes, ha lehet.
Játszik, kísér, vezet.
Nem akarja, hogy kövessem, de ha figyelek, mutat valamit.
Segít meglátni, amit máshogy nem tudnék, csak vele együtt.
Nem csak kívül szól – hanem belül is mozdít.
A testben. A lélekben. A történetben.

_

És minden dobbanás…
…visszavisz oda, ahol már nem keresem a választ –
csak érzem és hallom, hogy dobog a szívem.
Bennem – és valahol régebbről.
A dob hangjában ott van valami közös is.
Mintha a kollektív emlékezetünk is mozdulna vele.
A régi ritmusok. Az ismerős idegen hangok.

🌀 Nem mindenkit hív rögtön egy dob – de ha egyszer megérzed, tudni fogod, hova érdemes menni.

Ha téged is kapcsolódásra hív a szíved… vagy a szellem, aki rajtad keresztül szeretne mozdulni…

Ha jól jönne valaki, aki kísér, amikor még csak keresed a saját ritmusod, a saját hangod, a saját utad 👉 szeretettel várlak egyéni konzultációra.

☯️
Kuni