Hogyan találtam vissza a testembe futás közben

Sokáig azt éreztem, hogy gyenge vagyok és életképtelen. Hogy a testem csak egy nehéz burok, amit cipelek. Nem tudtam igazán belakni.
Sem otthon lenni benne.

Ma viszont lefutottam életemben először 40 percet egyben.
És ez nem csak egy szám, vagy egy újabb mérföldkő most számomra.
Hanem egy idegrendszeri újrahuzalozás folyamata, és egy mély (újra)kapcsolódás önmagammal.

A legelső futásnál még 1 percet futottam, 1 percet sétáltam – összesen 12 percig, ha jól emlékszem.

Arra mindenesetre határozottan emlékszem, hogy
a sípcsontom majd’ szétrepedt, a tüdőm égett… gyakorlatilag a testem minden sejtje a fejemben zúgó hangokkal együtt tiltakozott.

De valami mélyen bennem már akkor tudta, hogy ezen át kell evickélnem. Sokszor küzdöttem, hetente többször éreztem azt hogy a következő futást nem fogom bírni már.

Eddig azonban mégis mindig kimentem, nem adtam fel, nem hagytam abba. Pedig volt hogy hörögve ordítottam. Nem is annyira a fizikai kihívás miatt, hanem az érzelmi és mentális gumikötél miatt, ami hatalmas erővel próbált volna visszafogni.

Számomra ez hatalmas dolog.

Nettó 4 hónap telt el azóta. Közben végigjártam egy 8 napos zarándokutat is.
Heti háromszor futottam eddig, de előfordult hogy négyszer is. Futottam melegben, hidegben, szemerkélő esőben, a felkelő Nap megcsodálása után és este is.

Nem azért, hogy szebb vagy jobb legyek.
Hanem hogy lehessek végre szabadon, ami vagyok, ahogy vagyok.

Mozgásban, ritmusban, testben.
Az élésben.



Azt hiszem, átestem már a holtponton egy szalagkorlát formájában.

Jövő héten pedig egy újabbb 8 hetes folyamatot kezdek – és már alig várom. Ez maga is egy csoda.

Köszi mindenkinek az inspirációt és a támogatást, egyedül ez sem menne