Portrék: mindenben felismerem magam

Manka azt mondta, elégedetlen a rólam készült rajzával. Legszívesebben újrakezdte volna.

Aztán mégsem tette.
Azt mondta, azért, mert sokszor mondom neki, hogy túl szigorú magához… és most valahogy ezt komolyan vette. És odaadta így.

—

Nem az a gond, hogy néha azt érezzük, többre, jobbra, szebbre is képesek lennénk.

Hanem az, hogy az „építő kritikát” a legszűkebb környezetünkben és a tágabb, intézményes rendszerekben is olyan korán és olyan gyakran halljuk, hogy észre sem vesszük, mennyire természetessé válik.

Hogy mindig lehetne egy kicsit jobb.
Szebb. Pontosabb. Több.

Ezek a mondatok sokszor gondoskodásnak tűnnek.
Mintha segítenének fejlődni. Gyakran szeretetnek vannak álcázva.

Közben meg szépen, lassan beszűkítik a mozgástered.

És mire felnövünk, már nem is kell hozzá senki kívülről. Belsővé válik a kritikus hang, ami ott duruzsol a fejünkben, és hajcsárként kínoz – bármit is csinálunk.

Sőt, ha nem figyelünk, tovább is adjuk. A legjobb szándékkal.

—

De attól, hogy jót akarunk, még nem biztos, hogy jót is teszünk.

Mert ez a fajta kritikusság nem motivál –
hanem feszít, szorít, és egy idő után elveszi a kedvet attól is, amihez amúgy lenne tehetségünk, szenvedélyünk, kíváncsiságunk, örömünk.

Lassan belénkszivárog, aztán észrevétlenül mérgez.

—

Manka most nem rajzolt újat.

És ebből egy különleges élmény lett kettőnk között.
Valami, ami nem a tökéletességről és a teljesítményről szólt, hanem a kapcsolódásról. 

Ha te is ismered azt a belső hangot, ami mindig egy kicsit többet vár el, egy kicsit jobbat kér,
vagy már annyira hangos, hogy megbénít…

és szeretnéd megérteni, honnan jön – és gyakorolni, hogy hogyan lehetne halkabb:

hello@kunido.hu