Megmentő, áldozat, elkövető

10 nap madárcsicsergés, kakaskukorékolás, bogárzümmögés és virágillat után elég nagy volt a kontraszt, ahogy tegnap késő este megérkeztem Büdipestre. 

De miután leszálltam a vonatról, hamar megszoktam a régi-új szagokat – és mivel egyből kaptam egy szivecskét is a kuniverzumtól, végülis fütyörészve bandukoltam hazáig.

Ez a 10 nap egy 3×10 napos folyamat második modulja volt.

Az első alkalommal a kapcsolódásaink biztonságos alapjainak megteremtésén dolgoztunk az elemek támogatásával, főleg az idegrendszeri működéseinken keresztül.

Most pedig azokkal a régi kapcsolati mintáinkkal, és azoknak a korai élményeinknek az emlékével táncoltunk, amik sokszor a drámaháromszögön keresztül jelennek meg köztünk ma is.

32-en vállalkoztunk arra, hogy együtt sírjunk, nevessünk, izzadjunk, feszüljünk és lazuljunk, javarészt táncolva, mozogva – és közben egyre őszintébben ránézzünk arra is, hogyan működünk a kapcsolatainkban, és hogyan hatunk egymásra.

Hogyan próbálunk szeretetet szerezni, biztonságot teremteni vagy túlélni – sokszor még mindig ugyanazokból a régi megszokott mintákból merítve, amiket gyerekként tanultunk meg azokban a közegekben, helyzetekben és rendszerekben, amikhez jobb híján alkalmazkodnunk kellett valahogy.

A drámaháromszög szerepei ilyenkor gyakran megjelennek köztünk: megmentőként, áldozatként vagy elkövetőként viselkedünk – néha akár egyetlen interakción belül is, öntudatlanul.

A harsányabb, kontrollálóbb vagy épp teljesen összeomló részeink mögött viszont gyakran ott bújkál egy valaha meg nem értett, figyelemért és szeretetért sóvárgó gyermek emlékezete és élménye.

Néha sikerül ezt meglátnunk magunkban.
Néha egymásban is.

Amikor ez megtörténik, valami finoman átrendeződhet bennünk. Egy kis rés nyílhat a megszokott reakcióinkon, védekezéseinken és automatikus működéseinken túl – hogy aztán mélyebben tudjunk kapcsolódni ahhoz ami van, a saját igazunkhoz és egymáshoz is. (Kivéve amikor épp az derül ki, hogy őszintén szeretnénk nem-kapcsolódni, végre.)

Az integráció ott kezdődik, amikor mindezt nem csak felismerjük egy folyamat vagy műhely során, hanem vissza tudjuk vinni a hétköznapjainkba is, a megváltozott valóságélményünk döntésekben és cselekedetekben való megvalósítása által.

Például amikor egy konfliktusban hamarabb észrevesszük a saját működésünket.
Amikor egy nehéz érzést nem rögtön elnyomni vagy kivetíteni akarunk.
Amikor egy kapcsolatban egy picit őszintébben, felelősebben vagy gyengédebben tudunk jelen lenni – magunkban, és akár a másikkal is.

Talán egyre többször, és egyre tisztábban.

Azt hiszem, ilyenkor történik valami igazán fontos, a felismerés és az együttérzés révén.

Holnaptól újra dolgozom. 

Ha szeretnéd nem csak jobban érteni a saját működésedet, kapcsolataidat és visszatérő mintáidat, hanem egy támogató kapcsolatban biztonságosabban és felszabadultabban megélni önmagad is – vagy egyszerűen csak vágysz egy olyan térre, ahol nem kell állandóan szerepet játszanod:

hellokunidohu