I do my best, Chico

– ¡Hola! Te mivel is foglalkozol?
– I do my best, Chico

Minél idősebb leszek, annál kevésbé érzem ezt viccnek.

Mert miközben a wellness-ipar meg az önoptimalizáló kultúra mostmár epigenetikai és kvantumfizikai kutatásokra hivatkozva harsogja, hogy:

„nevess többet”
„ölelj többet”
„válaszd az örömöt”
„emeld a rezgésed”

…addig rengeteg ember valójában túlélő üzemmódban működik.

Oké baz’meg, MLM.
Tal vez mañana.

Az a baj ezekkel a mondatokkal, hogy bár nyomokban tényleg tartalmaznak igazságot meg kukoricát , sokszor úgy hangzanak, mintha az ember direkt választaná a kiégést, a szorongást vagy az elszigetelődést.

Mintha csak elfelejtettél volna „pozitívnak lenni”.
Mintha nem tudnád, mit kéne még optimalizálni magadon ahhoz, hogy végre:
– jobban legyél,
– kevesebb gondot okozz,
– szebb/izmosabb/fiatalosabb legyél
– szerethetőbb/emelkedettebb legyél,
– és lehetőleg még több GDP-t is termelj.

Pedig a valóság sokszor inkább az, hogy az idegrendszered már rég túlfeszültségben ég.

Nagy eséllyel nem azért nem nevetsz, mert hülye vagy a boldogsághoz.

Hanem mert lehet, hogy:
– gyerekként nem volt biztonságos önfeledtnek lenned,
– állandó készenléti állapotban éltél, folyamatosan radaroztad a téged körülvevők állapotát
– túl sok veszteség ért vagy kiszámíthatatlan volt a közeged,
– rendszeresen kontrollálni próbáltak „szeretet” vagy „nevelés” címén,
– vagy egyszerűen olyan társadalomban próbálsz ember maradni, ami rendszerszinten facsarja ki az idegrendszert.

Ugyanakkor igaz az is, hogy
a játék, a kapcsolódás, az öröm, az érintés tényleg biológiai szükséglet.

Csak ez nem valami lifehack.

Szerintem itt csúszik félre sok wellness- meg biohacking-tartalom.

Mert igaz dolgokat is mondanak –
csak közben leválasztják őket a személyes, emberek közötti és társadalmi kontextusról.

Nem attól leszel egészségesebb vagy sikeresebb, hogy minden este hálanaplózol és „tudatosan az örömöt választod”, miközben belül legszívesebben felgyújtanád a fél világot, vagy egy lakatlan szigetre költöznél hogy mindenki hagyjon végre békén.

Az idegrendszer nem motivational quote-októl és youtube videóktól harmonizálódik.

Hanem kapcsolatoktól.
Érzelmi biztonságtól.
Együttérző jelenléttől.
Olyan terektől, ahol újra meg újra azt tapasztalod, hogy nem kell folyamatosan védekezned.

És attól is, hogy végre nem kell úgy tenni, mintha minden rendben lenne.

Paradox módon sokszor pont ekkor kezd visszatérni valami élő:
egy spontán nevetés,
egy őszinte beszélgetés,
egy séta,
egy tánc,
egy ölelés,
egy fájdalmas, mégis megkönnyebbülést hozó sírás,
egy ellazuló izom,
(a dühöd amit sosem mertél kifejezni)
egy mélyebb, lassabb lélegzet…

vagy csak végre levágod a körmöd, amit már napok óta halogatsz – aztán visszaroskadsz az ágyba, mintha megmásztad volna az Everestet.

Ez sem lustaság.
Hanem idegrendszeri és érzelmi, mentális, fizikai állapot.

Az öröm pedig nem jutalom a „rendes működésért”.
És nem cél.

Hanem az emberi élménycsomag része. Ahogyan a fájdalom is.

__

Ha szeretnél egy olyan térben időzni, ahol nem kell „jól működnöd”, és nem kell megjavítanod magad ahhoz, hogy azt érezd, rendben vagy

hello@kunido.hu