Figyelsz rám?

Vagy csak ugyanabban a szobában vagyunk?

Ma reggel Mankával a földön terpeszkedve festettünk.

Nem történt semmi különös.

Nem tettük jobbá a világot.
Nem oldottunk meg egy örökölt transzgenerációs elakadást.
Nem fejlesztettük a kreativitást tudományosan igazolt módszerekkel.
Nem készítettünk eladásra szánt alkotásokat.

Csak ültünk egymás mellett és festettünk.

Gyakran eszembe jut, hogy milyen sokszor vagyunk együtt úgy, hogy valójában nem vagyunk együtt.

A gyerek játszik, mi közben a telefont nézzük. Scrollozunk vagy dolgozunk.

A párunk beszél, mi közben már a válaszunkat fogalmazzuk. Meg akarjuk győzni egymást.

A barátunk mesél valamit, mi pedig közben fél szemmel a popupoló értesítéseket csekkoljuk.

Úgy látszik, hogy testben jelen vagyunk.

A figyelmünk azonban már rég elkalandozott, vagy minimum elugrál.

Pedig az emberi kapcsolatok egyik legmélyebb szükséglete az, hogy valaki lásson. Halljon. Figyeljen.

Nem véletlen, hogy a figyelem hiánya sokszor jobban fáj, mint egy vita.

Egy veszekedésben legalább kapcsolatban vagyunk.

A figyelmetlenségben viszont gyakran láthatatlanná válunk.

Persze nem lehetünk mindig jelen.

Én sem vagyok.

Néha a to do listámat pörgetem a gate gate paragate mantra helyett. Van hogy a múltban kotorászok, amikor jön valami felismerés. Néha a jövőt tervezem, legalább nagy vonalakban.

De talán nem is az a kérdés, hogy tudunk-e folyamatosan jelen lenni.

Hanem az, hogy naponta hányszor döntünk úgy, hogy visszatérünk a jelen-létbe.

Egy ecsetvonáshoz.

Egy festékfröccsentéshez.

Ehhez a gondolathoz.

Ehhez a beszélgetéshez.

Ebbe az ölelésbe.

Ebbe a testbe.

Ehhez a lélegzethez.

Mert sokszor ez a lényeg.

Sokszor nem tanács kell.
Nincs szükség megoldásra.
Nem kell több önfejlesztés.

Elég lehet a figyelés is.

Lehet hogy ez a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk.

Ha mostanában azt érzed, hogy mindenki beszél – zsizseg – nyüzsög körülötted, de kevés az a tér, ahol a te hangod is fontos…

ahol nem kell versenyezned a figyelemért…

ahol van idő meghallani azt is, amit máskor elnyom a zaj…

várlak. 

Sokszor nem egy újabb tanácsra van szükségünk.

Nem újabb módszerre.

Nem újabb önismereti feladatra.

Hanem figyelemre.

Olyan figyelemre, amely nem javítani akar.

Nem elemez.

Nem diagnosztizál.

Nem siet.

Nem törekszik eredményt elérni.

Csak jelen van.

Együttérzéssel.

Várlak!

hello@kunido.hu